Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásait mutatja be az OSZK

A
kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában
számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan
folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy
városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy
megemlékezett a szabadságért vérüket áldozó hősökről. 

Az első világháborút követően viszont a megszállt
területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása,
illetve kegyeletsértő átértelmezése, aminek számos esetben páratlan művészeti
alkotások estek áldozatául. A trianoni békeszerződés aláírásának századik
évfordulója alkalmából ezeket az emlékműveket mutatja be hetente két
alkalommal, 2020. május 5-től kedden és csütörtökön, az Országos Széchényi
Könyvtár blogoldalán Elbe István
információszolgáltatási igazgató.

A 19. század utolsó évtizedének nagy triásza –
Stróbl Alajos, Zala György és Fadrusz János – mellett még tucatnyi neves
szobrászművész dolgozott, páratlan szépségű alkotásokkal gazdagítva a magyar
képzőművészetet, méltó emléket állítva az ezeréves múltnak. A dualizmusra
jellemző kettősség a közgondolkozásban és a kor képzőművészetén is tetten
érhető. Fadruszhoz például szinte egy időben érkezett a felkérés Mária Terézia
királynő és a Bécset leigázó Mátyás király megmintázására. A monarchia polgárai
lojálisak voltak ahhoz az uralkodóhoz, akit a Szent Koronával magyar királlyá
koronáztak, ugyanakkor szívükben ott élt Kossuth, a meg nem alkuvó, akinek
halála után a települések egymással versengve, képzőművészeti alkotásokkal
rótták le kegyeletüket.

Ehhez hasonlóan jó néhány város rendelte meg Stróbl Alajostól és helyezte el szépen kialakított emlékparkok központjába a tragikus körülmények közt elhunyt Erzsébet királyné szobrát. A millennium tiszteletére emlékoszlopok, obeliszkek sokasága jelölte győztes vagy vesztes csatáink színhelyét, legtöbbjük tetején a turul tárta ki védelmezőn szárnyait.

Ezt az „aranykort” zárta le az első világháború és Trianon. A megszállt területeken már jóval a békediktátum aláírása előtt megkezdődött a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem „áthangolásának” első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták, ezért igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat. A második világégés után ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal a pusztítással, amely a szovjet érdekszférába került Magyarországon lezajlott.