„Kisfiam, apukád nem volt üveges, mondta apám, amikor a konyhán áthaladva elálltam előle a tévét” – írta Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című, 2020-ban megjelent visszaemlékezésében. Mi az, amit kitakarunk a gyerekkor fénytől szikrázó üvegfelületéből, ami emlékeztet a tévék képernyőjére is? Persze, Térey gyerekkori élményanyaga elválaszthatatlan a Piac utcai sétáitól, miközben talán éppen arra gondolt, hogy ezúttal hogyan jár túl Thomas Lieven a németek eszén a Nem kell mindig kaviár című sorozatban. És a széria főcímzenéjébe belehallja a Nagytemplom harangzúgását, a nagyerdei Klinikák virágágyásai mellett elhaladó villamos csilingelését. Míg azonban a régi tévéknek a bekapcsolás után át kellett melegedniük, addig az emlékek bekapcsolásához nincs szükség áramra, maguktól is működésbe lépnek, váltanak csatornákat, mintha valaki össze-vissza nyomkodná emlékezetünk távkapcsolóját. A Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásaiban összefonódik a tragikus eseménysorokkal teli családtörténet, a személyes sors és a város krónikája.
Téreynek nemcsak a tévé képernyőjével van különös viszonya, hanem a mozi vásznával is, amely remek felület ahhoz, hogy megjelenítse rajta a privát és a város emlékezetét. Nemcsak azt írja meg, hogy milyen volt apjával megnézi a Csillagok háborúját, megidéz egy másik vásznat is. Illetve nem is ő, hanem Hegyi Zoltán, a Sexepil egykori énekese. Térey csak idézi Hegyit.
1988 késő őszén történt a debreceni IPK (akkori Ifjúságpolitikai Klub) nagytermében… Az énekes borközi állapotban így szólította meg a közönséget: „Mi van, mit ültök itt? Ez nem mozi. Álljatok föl, jó?... Addig nem folytatjuk a koncertet, világos?” Ezen a koncerten voltunk először egy légtérben – írta meg ezt a momentumot is Térey János a „Mit ültök itt? Ez nem mozi” – Szíves kalauz Debrecenben című, a Magyar Narancsban publikált cikkében. Akkor még nem ismertük egymást. Ő a Tóth Árpád Gimnázium végzős tanulója volt, akár össze is futhattunk volna az IPK mellett található Gambrinus közben is, de aztán Kemény István mutatott be minket egymásnak egy év múlva, már a New York Kávéházban, de akkor nem jutottunk túl a formalitáson.
Ilyen modoros fickót még nem láttam, jutott eszembe a kézfogáskor, és ő ugyanígy vélekedett rólam, és ezt meg is beszéltük 1992 márciusában, immár újra Debrecenben, ahová már felolvasni jött Keményékkel, első kötetével, a Szétszóratással a zsebében.
Az enyémre még néhány hetet várni kellett, ami ugyanúgy a Cserépfalvinál jött ki, ugyanabban a sorozatban. Méregettük egymást, de gyorsan kiderült: nemcsak a Táncdalfesztivál ’81 fellépőit tudtuk felsorolni, de az összes filmsorozatot is, amelyeket a Magyar Televízió a hetvenes évek végétől leadott. Akkor még a stáblistát is fejből tudtuk… Ki alakította Josephine-t a Napóleon és a szerelemben? Természetesen Billie Whitelaw. Ezt senkivel nem tudtam olyan diadalmasan és izgalommal játszani, mint vele. Senki nem hallgatta pont ugyanazokat a zenéket, pont ugyanazokat a tévéfilmeket és tévés színházi közvetítéseket. Akkor, ott, Debrecenben eldőlt valami, amikor a pesti társaságot mint utolsó éves debreceni diák kalauzoltam a városban. Közöttük egy echte debreceni volt, maga Térey, aki lábjegyzetekkel egészítette ki leírásaimat, pontosított, ha kellett – naná, már kamasz korában esszét írt a város építészetéből, én pedig csak diákosodtam a cívis városban.
Akkor éppen nem szerette Debrecent, még frissek voltak a sebek, még csak pár év, hogy maga mögött hagyta a kálvinista Rómát. A már említett Gambrinus köz kapcsán írta az idézett Narancs-cikkben: „Alföld Stúdió? Valószínűbb, hogy az is a Gambrinus közi szerkesztőségben. De mintha hagytam volna abban a klubban valami kéziratot a nyolcvanas években.” Ami természetesen sohasem jelent meg. Persze, nem sokkal azután, hogy az Alföld folyóirat elsüllyesztette a levelet, már megjelent a Holmiban, az Élet és Irodalomban: Térey menetből vette be Budapestet.
1992 elején már kötettel a zsebében, diadalittasan, jellegzetes, szeletelős testmozgásával lépkedett a többi fiatal író között a széles Piac utcán, hogy aztán a Csokonai étteremben kössünk ki. Búcsúzáskor megbeszéltük, hogy levelezünk, mert nekem még volt három hónapom Debrecenben, de a diplomaosztóm után két héttel már Budapesten, a Csarnok étteremben segített albérletet szerezni.
A megszépítő messzeség és néhány év kellett ahhoz, hogy beleszeressen Debrecenbe.
A Hajdú-Bihari Naplóban jelent meg Szénási Miklós interjúja 1994 márciusában. Akkor így vallott szülővárosáról: „Debrecenhez fűződő viszonyom a legártatlanabbul fogalmazva is ambivalens. Életem végéig az egyik legjelentősebb helyszín marad, feladatok várnak rám ott, kibogozást követelő ügyek. Egyszer talán mondhatok majd végérvényes ítéletet a városról…”
A feladatot korán elkezdte, már amikor 1989 őszén becsukta a kertajtót és elindult Budapestre. A Tulajdonos szemlélet című, 1997-ben publikált versében aztán így ír városról:
Tulajdonos, vigyázz archívumodra. / Minthogyha elcsatolták volna tágas, / Mostoha tartományod, Debrecent./ Rangrejtve, útlevéllel fölkeresnéd/ Mint eltökélt zarándok, s rokonokra / Lelnél, akik feledvén anyanyelvük…
Először tisztázta a családhoz, a rokonokhoz való viszonyát A juss című, szintén a Tulajdonosi szemlélet című kötetben:
Rossz hír az erdőn inneni vidékről: / Széthullott a rátarti, nagy család. / Bár vérünkből való vagyok, siratni / Nem fogom e dicstelen kompániát... Pajzán képpel a képernyőn vigyorgok, / Az éji éterben duruzsolok./ Vagy üzenek a helyi Harsonában, / Cívis bátyuskák, cívis kishúgok.”
Majd indulataitól megszabadulva újra keblére öleli városát, olyan mozdulatokkal, ahogy a villamos öleli át a Nagyerdőt, csilingelve, boldogan. Onnan már eldőlt: a debreceni identitás tartást, biztonságot, büszkeséget jelent.
Térey János az életművében folyamatosan tisztázza viszonyát a külvilággal, de ehhez az kellett, hogy először béküljön meg Debrecennel és a szülői házzal. Ez a viszony rendezett, szeretetteljes lett, minderről versek tucatjait olvashatjuk, hogy aztán visszatérjünk a Kétmalom utcai Boldogh-házba, az egykori kisfiúhoz, aki nem átlátszó, mert apja nem volt üveges, hanem nagyon is ott áll a képernyő előtt, mert ő akar mesélni, azt akarja, hogy rá figyeljenek.
Poós Zoltán
