Muszka Sándor versei a totális ismeretlenbe hívják az olvasót

Valóban, nekünk is érdemes felhagynunk minden reménnyel, hiszen Muszka kötete semmilyen, manapság jellegzetesen építkező témakörrel, fogalmi hálóval nem foglalkozik; sem stilizáltan, sem elidegenítetten nincs dolga ezekkel. Úgy hoz létre kulturális alkotást, hogy nem beszél lényegében a kultúráról, előképekről, motívumokról, nem reflektál világbéli eseményekre, nem találjuk nyomát szinte semmiféle reflexiónak, vendégszövegeknek (ha igen, ezek a motívumok is a kötetbeli világnak a bekebelezettjei). A Pokoljárás során az olvasó a totális ismeretlennel találkozik, a versek révén egyre csak hívnak a Távolok.

Milyen mesékkel vigasztaljalak?

Igaz, hogy a versek és a kötet szerkezete (első-harmadik bugyor) is elsődlegesen a Dante-olvasatot kínálja, de van itt értelme ilyen párhuzamokat keresni? A Pokoljárás nagyon komoly kidolgozottságú szövegeket tartalmaz, és nekünk meg kell tudnunk érteni ezt az eltávolított világot. Minden vers egy ilyen találkozás, talán a titokzatosság teszi, hogy jó olvasni a rövid, legtöbbször egyszavas címekből álló verseket, mert hangulatuk meghatároz, érzékeljük, hogy a melankólia helyett ez a hangulat valami más. Emberiségtörténet, amit olvasunk? Bűntörténet? Megváltástörténet? Vagy éppen ezek kudarca?

Mi minden történt velünk, ami mégis alig elmondható? A víziószerű élmények tapasztalatából építkező versek érdekes megoldása, hogy valójában nincs tér, nincs idő, egyfajta időnélküliség jellemző, a személytelenített visszatekintés nagyon puritán világban szólal meg. A lemondás szövegezéseivel, a sűrítés példázataival találkozhat az olvasó. Bodor Ádám prózája (bodori hangulatot tükröz a madarak vészjósló jelenléte is a kötetben), Visky András Kitelepítésének hangulatvilága a lírai nyelvben Muszka új kötetével tér vissza az irodalomba.

Valójában színek világa vagyunk, állítja a kötet: megjelenik előttünk a sárga, sokféleképpen mutatkoznak a szürke és a fehér árnyai. Fölöttünk van a füstüveg ég: színek; a fekete folyó: helyek; a kutyák szájából párálló hajnal: hangulatok – ezek alkotják a Pokoljárás térképzetét. Persze ez a tapasztalat összefüggésben áll korábbi markáns tapasztalatokkal, valahányan a hulló csillagok téveszméi vagyunk. Miként Noé bárkája, vetődünk mindenfelé, ezért kaphat helyet szinte kivételként a kötetben a hazatérés örök toposza, hiszen általában a versek beszélője túlmutat a meddő képzelgéseken, miközben azt sejtjük: a megfoghatatlanban is a mély emlékeket, benyomásokat keresi. A Méreg című versben Új patkány rág régi mérget és táplálja kölykeit – mit jelent ez a beszéd? Hogy ugyanazt a rosszat adjuk tovább?

Ha akarjuk, akkor tehát jelen vannak az elidegenedés kifejeződései: valamilyen tárgyak vesznek körül, fontos ez a különbség, hogy semmiképpen nem társak. Öregszel; a flórában és a faunában is bekövetkezik egyfajta pusztulás, s tényleg van egy ilyen elhagyatott paradicsom hangulat, erős az elhagyatott kert látványa, amivel a versbeli szemlélő találkozik, végül is a bolygó is a végső megsemmisülés felé megy, ismerjük a természet törvényszerűségeit.

A kimondott szónak viszont mindig súlya van. Igenis, vannak nagy kérdéseink, minduntalan foglalkozunk azzal, kik is vagyunk mi, a teremtés kannibál férgei.

De nemcsak a képei erősek, és nemcsak aszketikus hangulata különleges jellemvonása a Pokoljárásnak, a versek felépítése, tagolása szintén különleges, aszketikus. A hármas tagolású (Messiás, Ember, Mámor) ciklusok/bugyrok éppen fordított utat tesznek meg: miként a filozófiában Kierkegaard taglalja az esztétikai, etikai és vallási stádiumokat az én fejlődésében, itt fordított irányból indulunk, és a Mámorhoz érkezünk; ugyanakkor a Messiás jelenléte és az Újszövetség kódrendszere magasztossággal ruházza fel a verseket (máskor fogvatartónk a kegyetlen isten). Összességében viszont a Pokoljárást úgy is olvashatjuk, mint egy történetet. Új múltat adok, szól az ismeretlen a várakozónak, együtt indulnak el (de a szavaink is lehetnek útitársak), ami lehetne a pszichoanalízis eszköztára.

Íme az ember, aki túlélte álmait

Legfontosabb tulajdonságunk, hogy vannak alapvető erények és ezekkel rendelkezünk, hogy tudunk félni a hatalmasoktól, hogy mindannyian nagy terheket cipelünk. De vajon még tudunk ebben az életképben eleget várakozni, elidőzni (Fekete)? Tudunk még ebben a felismert kozmikus magányban létezni? Az elhagyott földön, farkasok között a vándor egyre közelebb jut önmagához; előtérbe kerül az én, a sérült én, nem véletlenül ez a magára találás a kötet katartikus pontja: Nem akarom, hogy így emlékezz énrám, / hogy nem bírok kibújni önmagamból. Mégsem teljesen apokaliptikus Muszka új kötete, a vég után Újabb világ épül a romokon, és íme két ember, akik túlélték álmaikat; a Rács című vers tanúsága szerint elárvulnak a képzelt világok.

Muszka Sándor Pokoljárás című kötete valóban elmélyült utazásra hívja az olvasót, a metaforák végletes hatalmán túlmutatva végül is felteszi az örök emberi kérdések egyikét, csak a fentiek alapján kissé más alapokon:

Ki emlékszik már, / jutott-e végül elég öröm, / hol álmok hideg árnyéka takar be mindent… / megjött-e végül, akire vártunk. /  Vagy jötte maga a várakozás volt. (A folyón)

(Mentor Könyvek Kiadó, 2025)