A kiállítás egyik különlegessége, hogy bár Renoir portréfestői tevékenységére fókuszál, mégis igyekszik a teljes életművet áttekinteni, illetve megmutatni, hogy az alkotót ugyan impresszionista művészként szoktuk definiálni, életművének nagy része azonban ennél tágabb kereteket ölel fel.
Az első egység Renoir első arcképeiből válogat, azokból, amelyeket barátai, ismerősei és családtagjai inspiráltak. Ezek a portrék ugyan még eléggé statikusak, ugyanakkor már láttatni engedik, hogy az alkotó milyen érzékenységgel közelített az emberhez, és hogy mennyire pontosan tudta megragadni egy adott karakter sajátosságait. A humánum iránti lelkesedése már ezeken a vásznakon is tetten érhető, miközben a válogatás képet ad a korabeli párizsi értelmiségről is. Renoir kísérletező kedve is látszik már ezeken a korai munkákon, stílusbeli fejlődése ugyancsak lekövethető a portrék segítségével.
Renoir azonban nemcsak az egyéniségeket, hanem a közösségeket is érzékenyen ragadta meg: életképein vidám társaságokat látunk, amelyek szinte a környezetükbe beleolvadva jelennek meg. Életöröm, üdeség árad ezekről a kompozíciókról, amelyeknek fontos jellemzője a történetnélküliség. Ebben a szekcióban látható a festő egyik emblematikus képe, A hinta is, egy még tipikusan impresszionista festmény, hiszen a lány és a háttal álló férfi tulajdonképpen csak ürügyként szolgál a festő számára, hogy az atmoszférát megjeleníthesse. A jelenet ragyogása, tündöklése magával ragadja a néző tekintetét, a két alak közötti kapcsolat bája még édesebbé teszi a látványt.
Míg ezeken a képeken a festő a természetbe helyezve ábrázolja az embert, addig a következő egységben inkább olyan kompozíciókat látunk, ahol az alakok enteriőrökben jelennek meg. Ezek a jelenetek a családi mindennapokat örökítik meg, a hétköznapokban rejlő szépséget mutatják fel. Nagyon bensőségesek ezek a képek, a családtagok közötti szoros, intim viszonyt ábrázolják. Érdemes azt is megfigyelni, ahogy Renoir ebben az időszakban kezd eltávolodni az impresszionizmustól; a pillanatszerűségnél, változékonyságnál jobban kezdi izgatni az, ami állandó, időtlen. És maga a forma, a rajzszerűség. Enteriőrjei nyugalmasak, harmonikusak, a gondtalanságról és a bájról szólnak. Az elegáns polgári enteriőrben megjelenő lányok üdék és frissek, ruhájuk tündöklő. A kompozíciók a dekorativitásba hajlanak. Az ábrázolt alakok egymáshoz való viszonya is fontos ezeken a munkákon.
Aktjai esetében pedig érdemes megfigyelni, milyen finomsággal képes megfesteni a bőrt: a meztelen test a kompozícióin érzékien szép. Renoir a reneszánsz mesterek klasszikus festésmódjából inspirálódva alkotta meg őket, így a művek rajzosabbak, visszafogottabbak. Ahogy a kiállítás ismertetője is írja: „Képei egyre inkább kortalanná váltak: csupán a meztelen testet jelenítette meg a modernitást jellemző ékszerek és ruhák nélkül. A test térbeliségének, a bőr felületének csaknem tapintható érzékeltetése vezette Renoirt a szobrászathoz”.
A kiállítás csúcsa a három nagyméretű fekvő akt, amelynek legkorábbi darabját 2019-ben vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum. Meghitt kompozíciók ezek, amelyeken az alakok gyengéden, puha pózban fekszenek. A test közelsége, csaknem életnagyságú ábrázolása, a modell közvetlen tekintete fokozza a kompozíció frontalitását. A három mű különbségei mutatják, ahogy Renoir festészete az évek előrehaladtával hogyan változott. Az alakok puhábbak, a kontúrok lágyabbak, a test pedig egyre térbelibbé válik. A Musée d’Orsay 1907-ben készült, szabadabb variációja világosabb, több benne a titok, a misztikum.
A kiállítás a mester legutolsó munkájával zárul. A Fürdőzők telt alakjai buja erotikát sugároznak. Intenzív, ragyogó vonalakból épül fel ez a kompozíció, amelynek van egyfajta expresszív jellege. Intenzív, ragyogó színekkel, erőteljes ecsetkezeléssel adta vissza a pihenő testeket, a meztelen bőr felületét, az álomszerű tájat.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
