A bő százhúsz évvel ezelőtt íródott nevezetes egyfelvonásosban a kalandjairól is hírhedett szerző, August Strindberg egy tizenéves leánykával történt félrelépésének irodalmi gyónását-bosszúját írta meg: a nemek harcát, nő és férfi kölcsönös, vágyaktól lucskos gyűlöletét, a szociális feszültségek vétkekbe taszító tömkelegét. Mielőtt a ?szemérmetlen? darabot Skandinávia-szerte betiltották, Strindbergnek még sikerült eljátszatnia Koppenhágában, 1889-ben. A címszerepben megcsalt első feleségével, Siri von Essennel.
A színmű ?egy grófi kastély konyhájában játszódik, Szent Iván éjszakáján?. A másnapi istentiszteleten a Keresztelő Szent János fejevételéről szóló textust hallgathatják meg azok is, akik az előző éjt szerelmi extázisban töltötték. A mostani premierhez Szent Iván az időpontot, a miliőt, a szimbolikát, mintegy az apropót adja. A Funk Iván Társulat vezetője pedig igyekezett utat találni a háromszögdráma tágasabb mai értelmezéséhez. Hiszen nyilvánvaló: a Julie kisasszonyt immár nem lehet ?naturalista szomorújátékként? színre vinni (még akkor sem, ha a hajdani terjedelmes előszó, mint Hevesi Sándor hirdette, ?a naturalista dráma kiskátéja?), és a Soroksári út 164. szám alatti, kihunyt hatalmas gyártelep Bakelit nevű játszóhelyén furcsán hatna, ha az instrukciók szerinti réz-, vas- és ónedények sokasága, üveg és csempe képezné a díszletet.
A huszonöt éves ? felbontott jegyessége óta kielégületlen ? grófkisasszony, Julie Szent Iván varázsától űzve megkívánja és parancsolóan elcsábítja a hozzá képest alacsony sorú harmincéves lakájt, Jeant, a harmincöt éves szakácsnő, Kristin jövendőbelijét; a magához való karrierésszel megáldott férfi pedig kis kivárással több okból is rááll a nem kellemetlennek és nem távlattalannak ígérkező érzéki alkura. Aztán utánuk a vízözön. Sem együtt, sem külön nem tudnak mit kezdeni az elszámolhatatlan éjjel (bár mai szemmel nézve már az alighanem tragikus befejezésnek nem kell következnie összegabalyodásukból). Mit hozott ki e konfliktusból Funk Iván? Skiccre elegendőt. Vázlatos marad, mert túl sokat tervezve mindenfelé elindul. Folyvást újraindítja a motivációkat, kellő következetesség, megfontolt szituációelemzés nélkül veti át a hangsúlyokat. Színészei játszanak testből és társadalomból, múltból és jelenből, szavakból és a sorok közöttiből, teli tüdőből és lefojtva, modorból és rögtönözve, északról és délről. A próbától, előkészületektől fülledt terembe félórás csúszással beengedett közönségnek a színművészek heveny fizikai akcióival és akusztikus kirobbanásaival ugyanúgy meg kell barátkoznia, mint a fekete körfüggöny által elnyelt, érthetetlenné halkított mondatokkal. Nem képes folyamatosan parázson járni Funkék értelmezése. Ugrál a tűz fölött, ide, oda.
Nincs struktúrája a legújabb Strindbergnek. Ám lehet-e, ha olyan mostoha, majd balszerencsés körülmények között készült, mint e bemutató? A próbák javarészt másutt folytak, láthatóan csekély összeg csordogált a kiadásokra, s ráadásul az egyik szereplőt ? sajnálatos balesete miatt ? majdhogynem az utolsó pillanatban helyettesíteni kellett. (A szerepátvételt még most ? éjfélkor ? sem tudatja a Bakelit honlapja, s a jó hangulatú korcsma-előtérben sem írták ki legalább krétával a falra.) E nehézségeket tudva mindjárt fokozottabb rokonszenvvel, a látottakat a valószínűleg akartakkal fejben-lélekben kiegészítve értékeli az ember a Julie kisasszonyt, méltányolva, hogy a közösség egyébként messzebbre is szeretne majd merészkedni. Genet-vel, Pinterrel, Füst Milánnal.
Darabont Mikold a hisztérikus megnyilvánulásokat lehetőleg kordában tartva szélsőséges és széteső egyéniségű Julie-t hitelesít. A szexualitás vércséjét ? aki az inassal közös, illuzórikusan remélt szökéshez egy díszmadárkát hoz kalitkában útitársul. Miklós Marcell a kikupálódó szolga öntudatát sunyi karakánsággal önti az egyelőre földszintes sztárférfi replikáiba. Ha nem hallanánk egy szavukat sem, gesztusviláguk ? a szőke Darabont Mikoldé és a sötét Miklós Marcellé ? elegendő lenne egy nagy mozdulati amplitúdójú némafilmhez. Visszavehetnének a készletből: megtört csöndjeikben, szüneteikben a legjobbak. Mindketten nyersen, fiatalosan magukévá élik a szerepet, amikor nem a Freud noteszába kívánkozó Julie-múltról és nem a 20. század egyik brutális gazdasági csodájaként fantáziált Jean-jövőről diskurálnak, hanem mindössze szentivánéjileg felfalják és eldobják egymást. Sipos Eszter (aki Dobra Mária helyett lép fel) az önbecsapás, alárendelődés és hazug vallási tisztaság pontos megtestesítője Kristinként. Mutatóujjával elég lenne fele ennyiszer fenyegetnie a világot.
A díszlet alkalmilag egymás mellé helyezett ülőalkalmatosságok és tárgyak laza, jelentéstelen halmaza. Nem kínál játékokat, ha mégis, abból ? egy nagy piros fazék ölelgetéséből-csókolgatásából, a gróf papa tisztításra váró csizmájának valamit tolakodóan közölni próbáló megvilágításából ? nem sül ki semmi. Viszont elsőrangúak a jelmezek. Jean a fehér inghez, fekete mellényhez, fekete nadrághoz fénytelen barna cipőt visel. Kúszik felfelé ? egyelőre a polgárság legalja felé ? a lakáj, de az esze és ízlése épp hogy közepes alá. Julie ruhája az éjszakát, kévéivel a sugárzást mintázza, előnyösen öltözteti a színésznőt. Csúszik lefelé az arisztokrata; legalább külsőleg még mentené magát. Kristin fekete cselédeleganciája azt a minimális szolidaritást is megmozgathatja bennünk, amelyet a sajnálatosan iróniátlan feldolgozásban mégis kivívnak maguknak az elhulló, perspektívátlanságba foszló figurák.
Lontay László fordítását újabbnak kellene felváltania. A rendező és társulata dolgozott a szövegen. Nem keveset. Az egész este kevesebbet képes megjeleníteni, mint amennyit a maroknyi közösség tagjai bele-szerettek és bele-fáradoztak.
