Az üresség megvalósítása

Izgalmas problémát jár körül a Hopp Múzeum A köztes lét túloldalán című kiállítása. Azt vizsgálja, hogy Hajas Tibor utolsó alkotói periódusának performanszai hogyan kapcsolódnak a tibeti buddhizmus bizonyos szertartásaihoz. Elsőre szokatlannak tűnhet ez a párosítás, ugyanis Hajas Tibor közvetlenül sohasem került kapcsolatba a tibeti buddhizmussal, a Tummo és Chöd című performanszait Hamvas Béla Tibeti misztériumok műve inspirálta.

Végh József tárlatvezetésén megtudtunk, hogy Hamvas műve a teozófia iránt elköltelezett Yelling Evans-Wentz vallástörténész Tibetan Yoga and Secret Doctrines című könyvének szabad fordítása. Mivel maga Evans-Wentz sem tudott tibetiül, így Hajashoz a szent szövegek többszörös áttéten keresztül jutottak el.

A kiállítás nemcsak a képzőművész és a buddhizmus kapcsolatát elemzi, hanem fontos kérdéseket vet fel az átvétellel, az adaptációval és a művészi interpretációval kapcsolatban is, aminek köszönhetően igazán vibráló és jelenvaló lesz ez a tárlat.

Az is üdítő, hogy a kiállítás társkurátora nem kívánta a saját válaszait a befogadóra ráerőltetni a vezetés során, hanem engedte, hogy a bemutatott munkák kérdéseket vessenek fel bennünk és hagyta, hogy megtaláljuk a saját válaszainkat. Nem vont le messzemenő következtetéseket, viszont átadott egy olyan tudásanyagot és megosztott olyan apró részleteket, amelyekkel nagyszerűen érzékeltette azokat a finom összefüggéseket, amelyek birtokában a látogató saját maga is fel tudja fedezni a kapcsolódási pontokat.

A kiállítás dramaturgiája is érzékletes: a két tibeti szertartással, a tummóval (a belső hő fejlesztésének gyakorlata) és a csövel (a testhez való ragaszkodás elvágása, az üresség megvalósítása) foglalkozó termek vakítóan fehérek, míg a Hajas munkáit bemutató terek feketék, ami már eleve ad egyfajta drámaiságot ennek a tárlatnak. A fehér termek inkább az információátadásra törekednek, míg a sötétek a befogadóra érzelmileg kívánnak hatni, szinte sokkolnak őt a képsorokkal.

A vezetés során érdekes volt megfigyelni azt is, hogy a résztvevők egyik felét valóban Hajas brutális és nyers performanszainak dokumentációja hökkentette meg, míg a másik részüket inkább az utolsó teremben kiállított, a csö gyakorlatának szertartásaihoz tartozó rituális eszközök, főleg az emberi csontból készült trombita borzasztotta el.

A drámai hatások fokozatosan érik a befogadót. A bevezető térben még csak ismerkedünk a kiállított tibeti életkerékkel. Megtudjuk, hogy ezek a kolostorok előterében megtalálható képek nem a külső anyagi világot ábrázolják, hanem a hat létvilágot: a szenvedés, a vágy, a ragaszkodás és a tudatlanság szennyeződéseinek változó képeivel. Rácsodálkozunk, hogy milyen remek párhuzamot talált a kurátor egy 19. századi tibeti rajz (amelyen Tibet mint templomok és sztúpák által megszelidített démonnő jelenik meg) és Hajas Hústfestmény II. című performanszának fotódokumentációja között, amely szintén egy fekvő emberi testet látunk.

Az első teremben izgalmasabb képsorok következnek: a Hopp Múzeum tibeti és mongol gyűjteményéből válogatott tibeti buddhista 'mennyországokat', tiszta földeket bemutató tekercsképek mellett expresszív pokolábrázolásokat és az éhes szellemek képeit láthatjuk, amelyek olykor meglehetősen brutálisan és kegyetlenül viselkednek. Ezt követően lépünk be a Hajas-performanszokkal foglalkozó termekbe, ahol a Tumo I-II. és Chöd sorozatok mellett korábban soha ki nem állított, a fennmaradt negatívokról csak erre az alkalomra nagyított dokumentumok is láthatók. A tárlat Vető János kifejezetten erre az alkalomra készített Tumo és Chöd című videómunkáiban tetőzik, amelyeket hatalmas méretben vetítenek a falra, így a hatásuk kikerülhetetlen.

Továbbhaladva egy folyosón egy hosszú videóban nézhetjük végig, ahogyan egy tibeti szerzetes elvégzi a szertartásokat, majd az utolsó teremben láthatóak a már említett rituális eszközök, valamint a tummo működését bemutató, az emberi test energiavezetékeinek és központjainak egyedülálló ábrázolásai.

Nagyon friss és üde ez a tárlat, a remek tárlatvezetés során jó volt megtapasztalni, hogy a kurátorok tudásuk legjavát felhasználva hozták létre ezt a kiállítást, de nem estek bele abba a hibába, hogy a befogadót rengeteg információval terheljék le. Sikerült megtalálniuk az egészséges egyensúlyt a hatásvadászat és az információáradat között, így vált ez a kiállítás igazán emlékezetessé.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond