Pénteki kultúrrandi Vadász Gellért jazzszaxofonossal

Amikor először voltam Lóci játszik-koncerten, nem tudtam levenni róla a szemem, olyan elképesztő önfeledtség áradt a játékából. Vadász Gellért ugyanis úgy fúj, hogy attól mindenki jókedvre derül. Több formációban játszik, most épp Rómában tölti az Erasmust. Mi pedig randiztunk vele, mielőtt elrepült volna.

Iskolásként mindegyik testvérednek és neked is hangszert kellett választanod, ám végül csak te indultál el a zenei pályán. Van ebben sorsszerűség, vagy csupán a szerencsén múlt, hogy belőled zenész lett?

Vallásos családból érkezem, ahol a zene szervesen átitatta a mindennapjainkat: sokat énekeltünk otthon, közösségi eseményeken és a templomban is. A muzikalitás tehát családilag mind az ötünkben benne volt, viszont csak én találtam meg azt a hangszert, ami elvarázsolt annyira, hogy a zenei pályára lépjek.

A szüleid azt nyilatkozták, hogy a szereplési vágy már kicsi korban megmutatkozott nálad. Nem merült fel, hogy színész vagy énekes legyél?

Igen, most is nagyon feltölt, ha a színpadon vagyok, és szeretek hatással lenni az emberekre. Gyerekként színistúdióba jártam, vers- és mesemondó versenyeken vettem részt, kórusban énekeltem. Ezek sokat tettek hozzám, de sosem éreztem úgy, hogy a színészi vagy az énekesi pálya nekem való lenne.

Furulyával kezdtél, majd oboáztál, de aztán szaxofonra váltottál. Hogyan történt ez?

Talán itt jön be a sorsszerűség. Rendszeresen jártunk fafúvós versenyekre. Akkor én még Székács Csillánál oboáztam. Egy alkalommal azonban meghallottam a szaxofon hangját, ami teljesen szíven ütött. Ámulatba ejtett, ahogy zengett, nagyon megérintett a hangszíne, a teltsége. És egy pillanat alatt megéreztem, hogy nekem ezzel a hangszerrel van dolgom. 

Aztán mégis volt pár év, amikor elkapott a bizonytalanság, hogy ez lesz-e az utad. Miből fakadt a kétséged?

Fiatalon, még általános iskolásként ért a rátalálás élménye, később azonban még sok impulzus hatott rám, amelyek formálták a világképem. Például majdnem műszaki középiskolába mentem tanulni. 

Érettségi után a szaxofontanárom, Soós János azt javasolta, hogy induljak el a zenei pálya felé, ezért az Egressy Béni szakgimnáziumba és a Kőbányai Zenei Stúdióba is elmentem meghallgatásra. Az Egressy Béni konziban a felvételin Tűzkő Csaba hallgatott meg, kísért zongorán. Nagyon megtetszett, ahogy játszott. Végül ő lett a mesterem.

Valójában az ő nagy tudása volt az, ami elbizonytalanított. Korábban azt hittem, hogy sok mindent tudok, a három év alatt azonban rendesen letört a szarvam. Rá kellett döbbennem, hogy ha komolyan akarok a szaxofonozással foglalkozni, akkor vagy rengeteg energiát kell rááldoznom, vagy másik szakmát is találnom kell, amivel majd fenn tudom magamat tartani. Kísérletezgettem, több helyen is dolgoztam, de végül visszataláltam a szaxofonhoz. Talán kellett az a három év, hogy agyban eléggé megérjek, és így képes legyek teljes odaadással viszonyulni ehhez a pályához. Hogy megértsem: a tehetség nem elég, nagyfokú technikai és elméleti tudás, valamint elmélyültség is szükséges ahhoz, hogy át tudd vinni a hangszerbe, ami benned van.

Aztán a Bartókban pezsgőbb közegbe kerültem, ami alkatilag jobban passzolt hozzám. Emiatt könnyebb volt elhinnem, hogy tényleg ez az utam.

A Zeneakadémiára két sikertelen felvételit követően vettek fel. Mi volt benned, amikor harmadjára is nekiindultál?

Akiket első két alkalommal felvettek, azokról tudtam, hogy jobbak nálam, hogy előrébb tartanak. De biztos voltam benne, hogy el fog jönni az én időm. Közben folyamatosan készültem, Elek Istvánhoz és Borbély Mihályhoz jártam tanulni. Tudtam, hogy egyszer eljut a tudásom és a hozzáállásom odáig, hogy felvegyenek. 

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó szaxofonos legyen?

Rengeteg gyakorlásra van szükség. Ezt a Bartókban, Kollmann Gábornál kezdtem el igazán.  Hajnalban bejártam befújni a hangszerem, gyakorolni az óráim előtt. Az ismétlés is nagyon fontos: minél többet fújod ugyanazt, annál biztosabban lesz benne a kezedben a mozdulat. Ezek mellett pedig a zenehallgatásnak van még jelentős szerepe: tisztában kell lenni azzal, hogy a nagyok hogyan játszanak, miket fújnak. Ezt aztán érdemes neked is megtanulni, elsajátítani, hiszen az utánzás során rendkívül sokat lehet fejlődni.

Hogy alakul ki a saját stílusod?

Ebben elsődleges a mimézis: ha a nagyok szólóit leszeded, megtanulod, akkor azok nyomán ki tudod alakítani. Ez nekem még kiforróban van. Már elindultam egy úton, amit elkezdtem érezni, de még sok keresés és kísérletezés kell ahhoz, hogy majd azt mondhassam: ez az én stílusom.

Valamint el kell kezdenem zenét írni. Valójában akkor fogok rájönni, hogy mi vagyok én, amikor zeneszerzéssel is foglalkozom majd.

Mégis: a játékod bizonyos szempontból felismerhető. A magas fokú kimunkáltság mellett a derű az, ami az általad fújt hangzást jellemzi.

A hangszínemben biztosan erős hangulat van. A játékomat klasszikusabb, puhább hangzás jellemzi. De a derű is igaz lehet, ami a személyiségemből fakad. Általában szeretnek velem lenni az emberek, mert az élethez való hozzáállásom nagyon pozitív. Ez feltehetően átjön a játékomban is.

Mi a különbség a klasszikus és a jazzszaxofon között?

Már a hangszer megfújása között is nagy különbség van: a klasszikus zenészek míves hangot szeretnek fújni, míg mi, jazz- vagy könnyűzenészek teltebb hangzást szeretnénk elérni. A klasszikus zene szabálykövetőbb, kötöttebb. Megírt darabot kell eljátszani, a hangszeren magas fokon interpretálni. A jazzben viszont fontos szerep jut az improvizációnak.

Egy nagyobb formációban – legyen az akár jazzegyüttes, akár popbanda – a szaxofon hangjának mennyire kell alárendeltnek vagy dominánsnak lennie?

Szerintem mindkét esetben mellérendelt viszonyokról van szó. A hangszerek együttes hangzásából jön létre a zene, neked pedig az adott pozícióban folytonosan mérlegelned kell, hogy mikor mennyire hozhatod előtérbe az általad képviselt hangzást. Bár a Lóci játszikban megírt dallamokat játszom, a koncerteken előfordul, hogy a szaxofon hangja hangsúlyosabb lehet, a szólóknál pedig kifejezetten előtérbe kerül. Ha pedig egyszerre fújunk a trombitás Rácz Danival, akkor az a fontos, hogy tisztán szólaljunk meg együtt. De egy jazzformáció esetében ugyanezek a dolgok érvényesek: szüntelenül figyelni kell a másikra, és reagálni arra, amit ő az adott pillanatban érez, játszik.

Hogy kerültél a Lóci játszik zenekarba?

Rácz Danin keresztül ismertem meg őket. Ő már ott trombitált akkor, amikor Lóciék az előző szaxofonosuk utódját keresték. Megkérdezte, hogy van-e kedvem megpróbálni. Én nem ismertem a zenekart korábban, és attól is féltem, hogy zenészkörökben megbélyegeznek, ha nyitok a popzene felé. Végül kíváncsiságból mégis elmentem a meghallgatásra, és azonnal megtaláltuk a közös hangot. 

Hogyan változtatott a zenéhez való viszonyodon a Lóci játszik?

Nagyon beszippantott a világa, hiszen Lóciékkal együtt játszani mindig óriási buli. Számomra ez hatalmas nyitás volt a jazzközeghez képest, ami alapvetően zárt miliő. Úgy éreztem, hogy a kis buborékom kinyílt, és a korábbi szorongásaim is feloldódtak. A jazzformációkban is lazábban, könnyedebben játszom azóta, hogy popzenei színpadokon szerepelek. Úgy gondolom, hogy az a jó, ha minél többféle feladatot elvállalok, mert az színesíti a palettámat, és a komfortzónámon is tágít. 

Színházi színpadon is fellépsz: játszottál A nagy Gatsby című előadásban, és szerepelsz a 80 nap a Föld körülben. Milyen szerepe van ezekben az élő hangszeres zenének?

Ez két különböző dolog. A nagy Gatsbyben, bár a színpadon vagyunk, az előadást kell kiszolgálnunk. Plusz színt viszünk a darabba a jelenlétünkkel, de alárendelt a szerepünk. A 80 nap ezzel szemben koncertszínházként működik: a zenekar végig előtérben van, és a színészek reflektálnak is a jelenlétünkre. 

Mennyire kap el A nagy Gatsby világa, amit egyébként jazzkorszakként is jellemeznek?

Szeretem azt a világot: a kor öltözködését, az emberek dekadenciáját. Azt, hogy egyszerre nagyon sötét és fényűző. Szívesen éltem volna akkor, de biztosan engem is elkapott volna a gépszíj, mert alapvetően hedonista embernek tartom magam. 

Egy katolikus nyári táborban improvizációt és dallamhangszereseket tanítasz. Mit tudsz átadni?

A Kazetta azért jött létre, mert nagyon sok közösség játszik keresztény könnyűzenét, viszont az előadók jellemzően nem elég képzettek. A tábor szervezőinek, Csanády Lőrincnek és Marczell Mártonnak, valamint a részt vevő tanároknak az a szándékuk, hogy ezen változtassunk. Nem is feltétlenül improvizációt tanítok nekik, hanem azt, hogyan tudnak szólamokat kitalálni és belevinni a dalokba. Hogy a zenei szövetre milyen hangokat, skálákat tudnak rájátszani. Fogásokat, technikákat mutatok a résztvevőknek, hogy a fejükben meglevő dallamokat ki tudják hozni magukból. 

Miért fontos neked a tanítás?

A Covid alatt kezdtem el tanítani, hogy az elmaradó előadások miatt kieső bevételeimet pótoljam. Aztán rájöttem: a tanítás nagyszerű lehetőség arra, hogy jobban elmélyüljek a tudásomban. Hiszen ahhoz, hogy valamit át tudjak adni vagy el tudjak magyarázni, nekem is sokkal jobban kell értenem, mint amikor csak csinálom. 

Hogyan változtatta meg a szaxofon a testedhez való viszonyodat?

Tisztában kell lenned a testeddel, ha azt szeretnéd, hogy az általad elképzelt hang kint is úgy szólaljon meg, mint te belül érzékeled. E folyamat során jobban megismered a tested határait, a képességeidet, az adottságaidat. A hangszeres játék fókuszáltabb figyelmet, nagyobb elmélyülést igényel, ami erősíti az önismeretedet.

Milyen zenét hallgatsz szórakozásként?

Nagyon sokfélét. Lóciékkal közös kedvencünk a Tom McGuire and the Brassholes, de nagyon szeretem a Vulfpecket, Cory Wongot, a Moonchildot, Tom Mischt, Braxton Cookot, Bonobót, Cory Henryt, Kenny Garrettet, Terrace Martint, Jon Batiste-ot. Széles a merítés: e téren sem szeretem beszűkíteni magam.

Milyen terveid vannak?

Épp Rómában töltöm az Erasmust. Nagyon izgalmas a közös munka Rosario Giulianival, aki világhírű jazzszaxofonművész és -mester. De most épp hazalátogattam egy koncert erejéig, este a Lóci játszik babaváró bulija lesz az Instantban, ahol újra együtt játszom a zenekarral. Az Erasmust követően lediplomázom itthon, és folytatom a munkát Lóciékkal. Márciusban lemezbemutatóm lesz a Hász Eszter Quintettel, a diplomakoncert anyagából pedig szeretnék egy saját lemezt csinálni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi