Lassan, módszeresen és feltűnés nélkül hozta létre Kocsis Imre azt a megdöbbentő festői életművet, amiből a Kogart most először rendezett kiállítást.
Grafikákkal indult - a kiállítás még azt a néhány, tizenéves korában készült ceruzarajzot, tanulmányt, vázlatot is bemutatja, amelyek 1956 táján készültek -, majd a kerámia, a fotó, az installáció és számtalan ritka eljárás felé is elcsábult. De műveit legelsősorban a realizmushoz fűződő, szenvedélyes-ellentmondásos viszonya és a mindent átfogó festői látásmód irányította. Korán megtalálta a hiperrealizmusban azt az eszköztárat, amellyel kifejezheti a Kádár-korszak kettős olvasatát, a hétköznapi hazugságok nyomasztó szövevényét, a belőlük fakadó szürreáliákat. Kevés művet alkotott, sokszor évekig dolgozott egy-egy vásznán. Tulajdonképpen soha nem került igazán a figyelem központjába. Viszont negyven éven át tanította a következő nemzedékek festőit a Képzőművészeti Egyetemen, cseppenként adagolta beléjük a látás tudományát, a médiumok elsajátításának buktatóit. Közben rajzolt, festett, fotózott, kertet művelt és lepkéket azonosított. Ritkán tartotta fontosnak, hogy önálló kiállítással mutassa meg magát. Inkább begyűjtötte az élményeket és egy hegedűhangoló precizitásával figyelte, hol válik szét a valódi az igazitól; a kettő megnyilvánulásait kitartó rendszerességgel, rétegenként dolgozta bele a képeibe.
Gyűjtemény (1972)
Szinte minden vásznán, fotóján, nyomatán egy részletek nélküli, egységes sík fogadja be a képelemeket, amelyben szürreális távolságban, kötődések nélkül jelennek meg a témák. Vagy úgy, ahogyan a nyolcvanas években készített kulcslyuk-sorozat kerete, vagy fóliával bevonva, mint kaszás-témát feldolgozó, felhasogatott fotói, vagy éppen a környezet teljes hiányával, amiben tér, távolságok, perspektíva híján lebegnek a figuratív elemek. Ez a filozofikus karakter álomszerűvé varázsolja a közeget: tónusok nélküli, szinte taszító felületek között vergődnek magányosan, kapcsolatok nélkül a hiperrealista módon megfestett figurák, legyen az ember, kutya, egy 62-es villamos vagy két pár csizma az építőtábori talicska nyelére húzva. Még erőteljesebb a pop art képek monokróm háttere és az abban megjelenő, kollázstechnikával összeépített ikonok viszonya.
Szanálás (1974-1976)
A reklám- és divatfotók lefejezett modelljeit keserű iróniával dédelgeti, a szanálásra ítélt pesti bérház homlokzatán egy megtaposott nemzedék fájdalmát festi meg. Az 1976-77-ben készült Kirakat redőnyére még lehúzót is épít, de az előtte álló nő, szatyrában néhány szem krumplival, kirakatüveg helyett egy üres fehér sávot bámul. Az 1972-es Előszoba síkjában egy valódi tükör vetíti vissza a néző tekintetét, a rendszerváltás éveiben festett Pax-on egy férfi a semmi közepén lengeti a békét jelképező pálmaágat, a Szivárványkaszás szivárványa - egy kasza hegye nyomán - a láthatatlan égre rajzolódik.
Lakodalom (1991-2000)
A pop art gesztusok, majd a kert témáját feldolgozó tárgykollázsok, japán hatású tusrajzok, dobozkertek után tíz évig készült a Lakodalom, az a 3x4,5 méter nagyságú kép, amely a Kogartban már csak a földszinti kiállítótérbe fért be, így a tárlat két szintjétől elszakadva látható. Ez a mű látszólag ellentmond mindannak, ami Kocsis bármely korszakában készült vásznait, fotóit jellemzi. Hiperrealista látásmódja itt inkább impresszionisztikus, minden részlet mozgalmas, minden felület erősen strukturált, a tőle megszokott hűvös, szigorúan komponált rendet valami baljós káosz váltja fel. A lagzi hátsó konyhájában főző asszonyok tétova mozdulatokkal, becketti abszurditással lézengenek, minden tárgy dől, borul, hiányoznak az éles kontúrok, a konyhasátor ponyvája biblikus emelkedettséggel redőződik, a bográcsból a pokol gőze csap ki. Ez az erős érzelmi tartalom, az érintettség kihangsúlyozása visszafelé is átírja az egész életművet, miközben új irányt nyit előre. Ideje volt végre újra fölfedezni Kocsis Imre festészetét.
