A film főszereplője az Izraelben élő installátor, Mark, aki gyerekkori rossz élményeinek nyomait hordozza magán a mindennapokban. Számkivetettnek, feleslegesnek érzi magát, nem találja a helyét sem művészként, sem a hétköznapokban, az öngyilkosság gondolatával is eljátszik. Mostohaanyja halálát követően világhírű karmester édesapja elhívja magához Rigába, így követhetjük végig viszonyuk feszült alakulását, miközben egy kevéssé ismert közegről, a Lettországban élő orosz zsidó közösség életéről kaphatunk képet. Az apjával töltött idő és a nosztalgikus önvizsgálat közben Mark váratlan dolgokat tud meg gyerekkoráról, családjáról. A számos díjjal jutalmazott Van Goghok vetítésén Szergej Livnyev is részt vesz majd.
Szergej Livnyev az orosz film egyik fontos figurája. Édesanyja Marina Goldovszkaja, az egyik legkiemelkedőbb szovjet dokumentumfilm-rendező. Vaszilij Picsullal és Valerij Todorovszkijjal együtt Livnyev annak a nemzedéknek a képviselője, amely a peresztrojka idején kezdte el keresni saját hangját és bontogatni szárnyait. Ebben az időben sok tehetséges alkotó nem tudott kibontakozni a rendszerváltás utáni zűrzavaros, művészileg kevésbé támogató világban, Livnyev azonban a peresztrojka kultfilmjének számító Assza egyik forgatókönyvírója volt, 1991-ben pedig Todorovszkijjal és a későbbi sikeres producerrel, Tolsztunovval megalakította a TTL stúdiót.
Első játékfilmje, a Kick-boksz, és az ezt követő, 1994-es Sarló és kalapács, melyet komoly elismeréssel fogadott a kritika. Ugyan ezek rendkívül egyéni hangvétellel bírtak, ám – éppen emiatt – nem volt jövőjük a filmpiacon. 1995-ben átvette, majd talpra is állította az összeomlóban lévő Gorkij filmstúdiót, pár évvel később azonban Amerikába költözött, mert azt érezte, hazájában nincsen perspektívája filmnek. Ezt követően producerként dolgozott, majd kicsivel később ismét beszállt az orosz filmgyártásba, a célja főként az volt ebben az időben, hogy piacképesebbé tegye a közönségfilmeket. Barátai unszolására 2018-ban újra kamera mögé állt, és elkészült a Van Goghok.
A kritika számára okozott egy kis meglepetést a film: a letisztult hangnem korábban kevésbé jellemezte a rendező munkáit. Egy interjújában úgy nyilatkozott a kérdéssel kapcsolatban, hogy fiatal korában rendre elbújt valami mögé, ez magyarázza korai munkáinak formabontó világát, ezt azonban mára már nagyon mesterkéltnek érzi. Úgy érzi, ezzel a filmmel eljutott végre oda, hogy tényleges önmagát és belső érzéseit mutassa meg, ezért nem is keresett tudatosan eredeti formai megoldásokat. A film hitelességét ez az egyszerűségre, őszinteségre való törekvés érezhetően növelte. Nem is meglepő tehát, hogy az elismerés szinte egyöntetű a Van Goghok kapcsán.
