Madaras Gergely már hosszú évek óta vezényel világszerte. Bár 37 évesen fiatal karmesternek számít, régóta világhírű a szakmájában. Belgium legnagyobb és egyben Vallónia egyetlen zenekarának, a Liége-i Királyi Filharmonikusoknak a zeneigazgatója. Jelenleg ez a szakmai otthona, ám családjával együtt Londonban él. A naptára két évre előre tele van. Nemrég Budapesten járt: Rost Andreával, valamint a Nemzeti Filharmonikusokkal koncertezett.
Elképesztően sok helyen dolgozol. Meg tudod mondani, hány zenekart vezényeltél és hány országban dolgoztál?
Huszonnégy országban, öt földrészen körülbelül hetven zenekart, közel ezer művet dirigáltam. Vannak olyan együttesek, amelyekkel rendszeresen találkozom; ilyenkor úgy érzem, hogy barátokhoz megyek vendégségbe. A vendégkarmesteri munka gyors, intenzív periódusokból áll, adott esetben két-három napunk van összecsiszolódni a zenekarral, és már jön is a koncert. A siker érdekében fontos, hogy rögtön, az első próbától kezdve elmélyülten tudjunk együtt dolgozni. Nyilván, ha az embernek saját társulata van, ahol az összes embert személyesen ismeri – ennek minden szépségével és nehézségével –, az egészen másfajta odafigyelést, elhivatottságot és felelősségvállalást igényel.
Nem lehet könnyű mindig formában lenni és folyamatosan utazni. Volt már, hogy le kellett mondanod egy koncertet? És hogyan élted meg a bezártság hónapjait?
A pályám során mindössze két alkalommal kellett másik karmesternek beugrania helyettem: egyszer betegség, majd nemrég egy fals pozitív koronavírusteszt miatt. A járvány elején úgy éreztem, hogy összedőlt a világ, hogy évekbe telhet, mire újra telt házak előtt játszhatunk. Aztán rájöttem, mennyire fantasztikus dolog, ha hónapokon keresztül otthon lehetek a családommal. Közben az élet lassan újra beindult, és annak köszönhetően, hogy az évek során szisztematikusan felépítettem a nemzetközi jelenlétemet, ha A ország lezárt, akkor B-be hívtak vezényelni.
Az idő szerencsére pozitív változásokat hozott, így szinte folyamatosan voltak feladataim ezalatt a nehéz időszak alatt is, amiért nagyon szerencsésnek tartom magam. Viszont azt is érzem, hogy most muszáj egy kis levegőt kapnom, így a nyári szünetben főleg pihenek, illetve a gyerekeimmel leszek, mivel a feleségemnek (Győri Noémi fuvolaművész – a szerk.) most indul be igazán a koncertszezon.
Hogyan lettél ennyire ismert a nemzetközi zenei életben?
Egész életemben párhuzamosan csináltam sok mindent. Egyszerre tanultam hegedülni és fuvolázni, népzenét és klasszikus zenét; egyszerre jártam Hidegkúton a Waldorf-iskolába és a Bartók Konzervatórium fuvola, hegedű és zeneszerzés szakára. Egyszerre végeztem a budapesti és a bécsi Zeneakadémiákat karmester, valamint fuvola szakokon. Később egyszerre dolgoztam Londonban és Dijonban, utána Dijonban és Szombathelyen.
Mindig fontosnak tartottam, hogy ne egy helyre, egy országra, egy kultúrkörre építsek, mert vonzott az utazás, a kulturális különbségek megismerése, a nyelvek elsajátítása, a világpolgárság.
Úgy érzem, most már benne vagyok különböző országok zenei vérkeringésében, amelyek közül Magyarország természetesen kiemelkedő jelentőségű. Budapest összes zenekarát vezényeltem,
az európai identitásom, a magyarságom, a budapesti lokálpatriótaságom mind a személyiségemhez tartoznak.
Világszerte magyar karmesterként tartanak számon, és hangsúlyosan szokták kérni tőlem a magyar repertoárt.
Sokat köszönhetek a szüleimnek, a tanáraimnak és elsősorban a feleségemnek, Noéminek, aki ebben az életmódban a partnerem tud lenni; megért, mert fuvolaművészként neki is van egy hasonló énje, ő is rengeteget utazik, sok helyen van otthon, ahol fellép. Érti, hogy miért hoz lázba ez az életforma, és támogat, tanácsot, segítséget nyújt olyan kérdésekben, amelyeket egyedül sokkal nehezebb lenne megoldanom.
A siker titka számomra ebben az erős hátországban rejlik, és persze abban, hogy az ember folyamatosan magas szinten tudjon teljesíteni, meg tudja állni a helyét a legkülönfélébb helyzetekben, mindemellett végig önmaga maradjon, hiteles a saját személyiségéhez.
A tehetség egy adottság, amit a kőkemény tudatos munka, a sok csalódás, az akadályok leküzdése és az azokból való felkelés, továbblépés csiszol fényesre. Ha visszatekintek eddigi életemre, nem azt látom, hogy magaslatokról magaslatokra ugrálok, hanem hogy kicsi, de biztos lépésekben haladok előre.
Hogyan kerültél a zene világába?
A szüleim zeneszeretők, az 1980-as évek végén lángra lobbanó táncházmozgalom lelkes követőiként ötéves koromban elvittek egy budapesti táncházba. Itt leragadtam a bőgő mellett, és elhatároztam, hogy ez lesz az én hangszerem.
Az Óbudai Népzenei Iskolában kezdtem a zenei képzésemet, ahol mások mellett a Muzsikás és a Téka együttesek zenészei tartották az órákat. Egy frissen végzett zeneakadémistához, Horgas Eszterhez kerültem szolfézst tanulni, aki később nyolc éven át fuvolázni is tanított. Közben a népi bőgőből hegedűre váltottam, mert érdekeltek a dallamhangszerek. Erdélyben többször találkozhattam az autentikus adatközlők utolsó generációjával; a leghíresebb kalotaszegi prímástól, Fodor ‘Neti’ Sándortól tanultam a legtöbbet. Több nyáron vendégeskedtem nála, ilyenkor minden nap hat-hét órát muzsikált velem. Neti Sanyi bácsi fantasztikus muzsikus volt, igazi „gurunak” számított a népzenei életben: kis bőröndjével, két váltás inggel és kopott, gyantaporos hegedűjével az egész világot bejárta, még a Carnegie Hallban is fellépett. Amikor Budapesten átutazott, néhány napot mindig nálunk aludt, és engem tanított.
A népzenével eltöltött éveim után később kizárólag a klasszikus zene felé fordultam, mert éreztem, hogy ez lesz a hivatásom.
Tizenegy évesen, a Budapesti Fesztiválzenekar egyik próbáján láttam Solti Györgyöt vezényelni, aki olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam: karmester leszek. Mivel még túl fiatal voltam a karmesteri tanulmányokhoz, ezért előbb zeneszerzést tanultam a budapesti Bartók Konzervatóriumban, ahol megismerkedtem a későbbi feleségemmel, Noémivel. Vele alapítottuk az első zenekaromat, a Budapesti Ifjúsági Szimfonikus Zenekart, ami az akkori legjobb konzisokból és fiatal zeneakadémistákból állt.
Noémivel ketten hatvan embert szerveztünk össze; pénzt és helyszínt szereztünk a próbákra és koncertekre, szórólapoztunk, székeket hurcoltunk, kottákat fénymásoltunk, hangszereket vásároltunk. Óriási tanulság és tapasztalat volt számunkra, hogy miként kell egy zenekart felépíteni és működtetni. (Szerencsére Liége-ben most minderre egy egész csapat áll mellettem: 90 zenészünkre 25 irodai dolgozó jut.)
Rengeteg közös koncert és hazai, illetve nemzetközi turné után rájöttem, hogy az igazi profizmushoz elengedhetetlenek a karmesteri tanulmányok. A bécsi Zenekadémián az amerikai Mark Stringer lett a mesterem, aki korábban Leonard Bernstein asszisztenseként dolgozott. Az ott töltött éveim után Manchesterben komoly ösztöndíjat nyertem, két évvel később pedig – nyolcvan jelentkező közül – az Angol Nemzeti Opera asszisztens karmesterének választottak. Londonba költöztünk, ahol már közel kilenc éve élünk Noémivel és az azóta született két gyönyörű lányunkkal.
Szabadidőmben különböző kurzusokra utaztam Amerikába, majd Svájcban, a Luzerni Fesztiválon Pierre Boulez karmester-zeneszerző asszisztenseként dolgoztam három nyáron keresztül. Ekkortájt keresett meg az egyik legrangosabb klasszikus zenei ügynökség, amellyel lassan tíz éve dolgozom együtt.
Miért éppen Londonban éltek?
Rengeteget jelentett a zenei fejlődésemben az Angol Nemzeti Operában eltöltött két évem, mert megalapozta, miként igazodjam el az opera világában. Ezalatt Noémi pályája is beágyazódott az angol zenei életbe: a manchesteri Royal Northern College of Music zeneakadémián tanári állást kapott, ahol azóta is tanít, emellett ő lett az első fuvolista, aki a londoni Királyi Zeneakadémián előadó-művészeti doktori vizsgát tett. Közben megszülettek a lányaink is, így London maradt a családi bázisunk. Nagyon szeretünk itt élni, csodás környéken, Hampsteadben lakunk, ahol motiváló, inspiráló emberek vesznek minket körül: sok művész, híresség, értelmiségiek laknak ebben a negyedben. Nyitottak, érdeklődők, és egyáltalán nem úgy kezelnek minket, mint valami csodabogarakat. Számukra nem kirívó a mi soklaki, színes életünk.
Klasszul hangzik, én mégsem tudnék ennyit egyedül lenni, utazni, dolgozni a világban. Soha nem érzed úgy, hogy magányos vagy? Nem hiányzik, hogy a feleséged veled tartson?
Nyilván nem könnyű a sok egyedüllét sem nekem, sem Noéminek, és minél nagyobbak a gyerekeink, annál jobban érezzük egymás hiányát, ha hosszú időre vagyunk távol. Noéminek az enyémhez hasonló, önálló és szerteágazó karrierje van, saját célok vezérlik, de amikor utazom, ő van a lányainkkal. Igazi szupernő: művész, feleség, anya egy személyben. Nem arról szól az élete, hogy engem kísérgessen, és igazság szerint én sem vágyom olyan társra, akinek az élete csak rólam és a karrieremről szól.
Tapasztalatunk szerint nagyon ritka az a művészházaspár, akik a saját életpályájuk mellett a családi életben is ki tudnak teljesedni, egymásra támaszkodva tudnak érni, fejlődni, növekedni.
Nagyon szerencséseknek mondhatjuk ezért magunkat, de persze meg is dolgozunk érte, hiszen sokszor rengeteg lemondással és alkalmazkodással, kompromisszumokkal jár mindez. Az egyedüllétnek van egy pozitív oldala is, amit megszoktam, és tulajdonképpen megszerettem: mondhatnám, hogy van egy vándorcigány énem. A járvány alatt a repülésről a vezetésre váltottam, ami egész más élmény:
ha vezetek, nemcsak a célt látom magam előtt, hanem az utat is.
Az ember elmegy Észak-Belgiumból Dél-Spanyolországba, és közben végignézi, mennyit változnak a tájak, az emberek, a természet.
Mely zeneművek állnak hozzád a legközelebb a komolyzene világában?
A magyar zeneszerzőknek kiemelten fontos szerepet tulajdonítok. Rendszeresen vezénylem itthon és külföldön is Bartók, Dohnányi, Kodály és Liszt műveit, emellett az orosz repertoár különösen közel áll hozzám – talán mert a nagymamám Moszkvából származik (félig orosz, félig grúz), így ez is az identitásom része. Sosztakovics, Sztravinszkij, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Rimszkij-Korszakov muzsikái nagy kedvenceim. Bécsi tanulmányaim óta rendszeresen vezénylek Mahlert, Schumannt, Brahmsot, Schubertet, Mendelssohnt, Haydnt, Mozartot. Az utóbbi években pedig a zeneigazgatói állásaim miatt is a frankofón repertoár kapott hangsúlyosabb szerepet, például Ravel, Debussy, Saint-Saëns, Fauré, Franck művei. Mindemellett rengeteg ma élő zeneszerzővel dolgozom együtt.
Néha úgy érzem, mindenevő vagyok, néha meg úgy gondolom, hogy fontos különböző életszakaszaimban a repertoár más-más részeire fókuszálni, abban jobban elmélyülni.
Opera vagy koncert? Melyik áll jobban a kezedre?
Az opera igazi összművészeti élmény: énekesek, táncosok, zenekar, színház, látvány, fények mind egyszerre vannak főszerepben – az operavezénylés mindenképpen fontos része a művészi identitásomnak, és nagyon inspirál a más művészeti ágak képviselőivel való együttműködés. Ugyanakkor több hónapot is igénybe vehet a próbaidőszak, ezért sajnos ritkán fér bele az időmbe. Ha egy ideig nem vezénylek operát, akkor viszont hiányzik, ezért is volt fantasztikus nemrég újra együtt dolgoznom Rost Andreával. Egészen más hozzáállást igényel, amikor az emberi hangot kísérem.
Összetett egyéniséget és műveltséget kíván mindaz, amivel foglalkozol. Ritka jó személyiségjegyek különleges kombinációját.
Ahogy a repertoár is végtelen, egy jó karmester személyiségének fejlesztése is életre szóló munka. Fontos a más emberekkel való kapcsolódási felületek megtalálása, a gyors reakció és a praktikusság, a bonyolult szakmai és emberi helyzetek pozitív kezelése.
Keljfeljancsiként újra meg újra fel kell állni, és tovább kell haladni. Akkor is, ha adott esetben már századszorra kezdünk újra valamit. Az analitikus gondolkodás, az önreflexió és a saját hibáinkból való tanulás is nélkülözhetetlen. És vannak olyan helyzetek, amelyekre nem lehet előre felkészülni; fontos, hogy ezekre az ember spontán és flexibilisen tudjon reagálni.
A karmesterség számomra nem egy diktatorikus pozíció, hanem egy akció-reakció jellegű műhelymunka: egy olyan élő műfaj, amit a folyamatos megújulás, újragondolás tart életben.
Nyitókép: Alice Blangero
