Scott kapitány (Scott of the Antarctic, 1948)
1910-ben Robert Falcon Scott és az általa vezetett angol kutatócsoport elindult, hogy felfedezzék a Déli-sarkot. Az ő szomorú expedíciójuk ihlette Charles Frend filmjét. A csapat útközben tudta meg, hogy Amundsen is az Antarktisz felé tart. Minden erejüket összeszedve haladtak tovább. Hatalmas erőfeszítések árán végül elérték az áhított célt, ám a Déli-sarkon a kitűzött norvég zászlóval találkoztak: Amundsen hetekkel korábban ért oda. A teljesen kimerült és végtelenül csalódott csapaton kifogott a visszaút. Nyolc hónappal később már csak megfagyott holttestüket találták meg, mindössze egynapnyi járóföldre a biztonságos bázistól.
Noha a film „amatőr” hősi kudarcaként ábrázolja az esetet, meg kell jegyezni, hogy rendkívüli szerencsétlenségek is közrejátszottak. Amikor 1912-ben elindultak az út utolsó szakaszára, extrém hideg és zord volt az időjárás. Ez persze nem változtat azon, hogy Amundsen tűzte ki a zászlót, de átlagos időjárási körülmények között Scott és csoportja túlélhették volna a hazautat.
A dolog (The Thing, 1982)
John Carpenter sci-fi horrorfilmje egy amerikai sarkkutató bázis legénységének agóniáját mutatja be, pesszimista képet festve a földi és a földönkívüli létformák találkozásáról, Ennio Morricone zenei aláfestésével. Alapjául John W. Campbell elbeszélése, a Who Goes There? és az 1951-es The Thing from Another World című film szolgált. A történetben néhány norvég kutatóval való összeütközés után az amerikai Antarktisz-kutató állomás tagjai egy szánhúzó kutyát fogadnak be, amely azonban a testébe költöző idegen organizmus hatására szörnyű átalakuláson megy keresztül. A szomszédos norvég telepen az amerikaiak egy jégből kiásott űrhajó roncsát fedezik fel.
A film Carpenter azóta már híressé vált Apokalipszis-trilógiájának első darabja, a második A sötétség fejedelme (Prince of Darkness, 1987), a harmadik pedig Az őrület torkában (In the Mouth of Madness, 1995). A rendező egy interjúban azt mondta, az összes filmje közül A dolog a kedvence.
A kitartás: Shackleton legendás Antarktisz-expedíciója (The Endurance: Shackleton's Legendary Antarctic Expedition, 2000)
George Butler dokumentumfilmje Sir Ernest Shackleton 1914–1916-os antarktiszi expedícióját követi nyomon. A filmben az expedíciót túlélő kulcsfontosságú résztvevők hozzátartozói is szerepelnek. Láthatjuk a tényleges helyszíneket, archivált interjúkat az eredeti résztvevőkkel.
A brit felfedező célja eredetileg a jeges kontinens átszelése volt, ám az expedíció hajója belefagyott a Weddell-tenger jegébe. A túlélők egy mentőcsónakban voltak kénytelenek folytatni útjukat, miután az antarktiszi telet a jég fogságában, a hajóból „alakult” téli állomáson kellett tölteniük. Shackleton és ötfős legénysége 1916. április 24-én indult el a nagyjából hét méter hosszú mentőcsónakkal. Készleteik úgy négy hétre voltak elegendőek a túlélésre; a parancsnok tisztában volt vele, hogy semmi esélyük, ha nem érik el ennyi idő alatt a szárazföldet.
Shackelton magyar nyelven először 1925-ben megjelent regényében így ír: „Széllel és viharral küzködtünk szakadatlanul, mikor anélkül is félholtak voltunk. Olykor csak hajszálon múlt, hogy mindenestől el nem süllyedtünk. Bátorító volt a tudat, hogy általában mégis a cél felé tart velünk a csónak, de voltak napok és éjszakák, amikor irány és cél nélkül hányódtunk a tajtékzó tengeren”. Ernest Shackleton egy 1921-es, szintén antarktiszi expedíción lett beteg és hunyt el, miután 47 évesen szívrohamot kapott.
Pingvinek vándorlása (La marche de l'empereur, 2005)
Luc Jacquet Oscar- és César-díjas dokumentumfilmje az antarktiszi császárpingvinek éves útját követi és mutatja meg. Az öt évet, azaz az ivarérett kort elért pingvinek ősszel elhagyják élőhelyüket, az óceánt, hogy ősi szaporodóhelyükre, a szárazföld belsejébe vándoroljanak. Az udvarlást követően itt születnek meg a pingvincsemeték. A költőhely nyár végére az eljegesedéssel több mint száz kilométeres távolságra kerül az óceántól. Az ivarérett pingvineknek ezt az utat kell megtenniük tipegve, hason csúszva.
A pingvinek „tökéletes” párt keresnek minden költési időszakra, ami alatt monogámok. A fiókák életéért mindkét szülő felel, életük az élelmet biztosító óceán és a költőhely közt megtett oda-vissza útjaikon múlik.
A film leforgatása egy évet vett igénybe az Adélie-földön, a francia Dumont d'Urville tudományos kutatóközpont közelében. Az eredeti, francia nyelvű film narrációját maguk a pingvinek nyújtják Charles Berling, Romane Bohringer és Jules Sitruk hangján, ezt követi a magyar változat is, más nyelveken azonban egyetlen narrátort alkalmaztak. Az angol változatnak Morgan Freeman, a magyarnak Kőszegi Ákos, Kubik Anna és Morvay Bence kölcsönözte a hangját.
Találkozások a világ végén (Encounters at the End of the World, 2007)
Az Antarktiszon ezer ember él és dolgozik egy szűk lakóegységben, a McMurdo bázison. A német új film egyik legelismertebb alakja, Werner Herzog őket mutatja be filmjében: a bázis lakói életüket kockáztatják a tudományért a civilizációtol távol eső végtelen hó- és jégsivatagban. A kitartó tudósok elmesélik, miért vállalták ezt a veszélyes életformát. A filmből megtudhatjuk, hogyan maradhat valaki életben egy vödör segítségével, ha szinte nullára csökkent a látótávolság, megismerünk fókákat fejő kutatókat és neutrínókra vadászó fizikusokat is.
Herzog személye különleges atmoszférát ad alkotásának, amely dokumentumfilmjei közül talán az egyik legérdekesebb. Olyan élettörténeteket ismerhetünk meg, melyekkel igen ritkán lehet találkozni. A rendező úgy mutatja meg az Antarktisz ijesztő és varázslatos világát, hogy közben vele együtt arról elmélkedhetünk, mi hajtja az embert az ismeretlen feltárására.
Nyitókép: jelenet a Scott kapitányból
