Sosem hittem igazán a sorsszerűségben, eddig összesen két ember volt, aki így megmozgatta volna a fantáziámat: az egyik Michael Ende. Valahogy a munkái mindig a legjobbkor találtak meg, mintha épp arra vártak volna a polcon, hogy eljöjjön az a fázis az életemben, amelyben utat mutathatnak, akár az ABBA-számok.
A kurzuson a tükörben tükröződő tükrökről és könyvben olvasott könyvekről beszélgettünk, amik épp akkor íródnak, amikor olvassák. Zavaros? Csak elsőre. Olyan zseniális karaktereket alkotott Ende, mint a Kislány Királynő, aki mindent megteremtett, de magát nem tudja megmenteni, és az egész világot uralja, de sosem tesz semmit. Az, hogy a főszereplő rengeteg karakterrel találkozik utazása során, klasszikus, viszont a trükk, ahogy minden történet úgy ér véget, hogy vissza-visszatérően kimondja az író: az már egy másik történet – az korszakalkotó. Egyszerű és nagyszerű, ennyi az élet is: rengeteg ember egymás mellett, akik hol találkoznak, hol elválnak, és a Föld egy másodpercre sem áll meg. A legtöbb irodalmi mű fókusza a főbb szereplőkre szűkül, kizárva ezzel a világ többi részét. Endénél azonban valóban végtelenek a történetek, akármerre fordul az ember, újabb és újabb mesékkel találkozik.
Az írónak van egy Momo című kötete is. Egy árva kislányról szól, aki a közösség bölcse lesz azáltal, hogy hallgat. Mint minden valamirevaló mesében, ebben is vannak látványos főgonoszok, akik itt az emberekből kicsikart éveket, napokat, perceket pöfékelik el. Nem tudtam a szociális munka és Momo tevékenysége között nem párhuzamot vonni, a sztori üzenete pedig, a másikra figyelés és az életigenlés, az összes földi másodpercünk élvezetének a lehetősége, örök érvényű.
A tükörmotívum Ende más munkájában is visszaköszön. Magyarul is megjelent például egy határozottan felnőtteknek szóló gyűjteményes kötete. A Tükör a tükörben című novelláskötet úgy igazán le tud hozni az életről. Nyomasztó, kegyetlen és gyönyörű történetek vannak benne, amelyek gyakran a magányt, az élet értelmét (vagy éppen annak hiányát) firtatják. Hajóárbócon találkozó idegenek, végtelen labirintusban bolyongó magányos lelkek, szeretetéhes szeretők, a felnőttlétbe belefásult gyerekek köszönnek vissza ebből a tükörből, ami talán torzít, de az is lehet, hogy nem, s egyszerűen így kell szeretni önmagunkat és egymást.
A kötet érdekessége még, hogy Michael Ende a festő édesapja képeit használta inspirációként a novellákhoz. A művészet egyébként az egész életét áthatotta, apja festő és szobrász volt, Ende maga verseket, színdarabokat is írt és fordított, színészként, rendezőként és kritikusként is dolgozott.
Rengeteg könyve jelent meg az évek során, még egy nagyon érdekeset emelnék ki, aminek már a címe is valami nagyszabásút sejtet: A sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbódítóka. Ennek a meseregénynek az a különlegessége, hogy egy varázslatos szilvesztert követhetünk percről percre, amiben nem kevesebb a tét, mint a világ sorsa. Az otthonülős vagy koronaszilveszterekre tökéletes, két éve én is kipróbáltam, és tanúsítom, hogy remek kihívás a valós időben követni a könyv másodperceit, s így átolvasni magunkat az újévbe.
Vöröskéry Dóra
Nyitókép: Michael Ende német író 1982-ben. Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP/Jörg Schmitt
