„Nincs még egy város, amely annyira telített szimbólumokkal és klisékkel, mint Velence, amely szinte önmaga hírességének koncentrált kivonata” – olvasható a fülszövegben. Velencéről számtalan kiadvány készült már, miért és hogyan született meg ez a könyv?
Annak, aki először jár Velencében, olyasmi élmény lehet a várossal való találkozás, mint egy ültő helyben elfogyasztani egy doboz konyakos bonbont. Tömény és szirupos. Azonban, ha mértékkel adagoljuk, akkor ráérzünk az igazi ízére és a hatása is hosszan tart. Harminc éve járok Velencébe a Biennáléra és mindig izgatott, hogy mitől jó hely Velence. Úgy gondoltam, hogy érdemes megosztani másokkal is a gondolataimat, és ez a könyv segíthet abban, hogy a várost és a hatását jobban megértsük.
A könyv születése a Ludwig blogjára írt A 10 legjobb Velence-fotó a Fortepanon bejegyzéssel indult, majd követte egy másik válogatás a velencei sztereófotókról, a Városmontázs. Ennek az előzménye szintén a Fortepanhoz nyúlik vissza, ahová felkerült egy ismeretlen sztereókép a Biennále Magyar Pavilonjáról, de téves évszámmal, és amikor erre rátaláltam, a kép történetének a nyomába eredtem. Innen már nem lehetett kiszállni, beszippantott a téma. És akkor jött a karantén.
Ez a könyv tulajdonképpen a karantén gyümölcse.
A könyvben sokféle jó kép található – régi sztereófényképek, talált privátfotók, neves olasz fotóművészek művei vagy éppen mai mobiltelefonos képek.
Az ismeretlen szerzőjű fekete-fehér privátfotóknak manapság nagy keletje van, nemrég jelent meg például egy kötet Venezia. Lost and Found címmel a londoni bolhapiacon talált 1960-as évekbeli velencei privátfotókból. Én is sok ilyen képet használok a könyvben a Fortepan gyűjteményéből. Ezeknek a képeknek az ösztönös esztétikai bája megkapó.
Aztán ott vannak Velence nagy fotográfusai, Carlo Naya a 19. század végéről és Paolo Monti az 1950–60-as évekből. Az ő képeik tényleg csúcsminőségűek. Ezek a fotók a közkincs-licenszek elterjedésének köszönhetően ma már könnyen elérhetőek. Külföldön egyre több múzeum és archívum ismeri fel annak a fontosságát, hogy az általa kezelt kulturális örökséget ingyenesen tegye hozzáférhetővé. Ez a szemlélet a magyar közgyűjtemények nagy részétől sajnos még idegen.
A könyv látszólag egy hagyományos városkalauz dramaturgiáját követi, valójában azonban inkább egy szubjektív városesszé, vizuális kommentársorozat.
A könyvből Velence mentális térképe rajzolódik ki a számomra fontos, inspiratív helyekkel. Van, amit mások nálam már sokkal jobban megírtak, ezért gyakran használok vendégszövegeket a Velence-esszéírók legjavától Szerb Antaltól Joseph Brodskyn át Mary McCarthyig. Egyetértek McCarthyval, amikor azt írja, hogy
Velencéről „el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna”.
A könyvben egy csomó nevezetességről egyáltalán nem esik szó, miközben olyan apró városrészleteknek szentelsz figyelmet, mint egy turistaelhárító felirat, egy megtámasztott fa vagy egy felrobbantott szobor maradványa.
Velence valódi emberléptékű város és szerintem pont ezek az apró részletek teszik befogadhatóvá a történelmi léptéket, amit megtestesít a város. És persze vannak mindannyiunk retinájára beégett velencei képi toposzok, amelyeket egyszerűen nem lehet kihagyni.
A címlapon egy kifogástalan eleganciájú úriember látható, amint ünnepélyesen feszít a Szent Márk tér közepén a galambok közt. Mintha egy Fortepan-fotóról lépett volna elő. Kicsoda ő?
Számtalan ilyen beállítású fénykép készült már ezen a helyen – „a világ egyik közepén”, ahogy Szerb Antal nevezte a teret. A kalapos úr nem akárki, hanem Maróti Géza, a Biennále Magyar Pavilonjának a tervezője 1908-ból. A mindig snájdig, többnyelven beszélő és az olaszok által professoreként körülrajongott, a harmincas évei elején járó építész-szobrász-iparművész ekkor volt pályája csúcsán: a milánói világkiállítás magyar pavilonjának sikere nyomán felkérték a mexikói nemzeti színház belsőépítészeti munkáira, és neki köszönhetjük Velence legillusztrisabb szecessziós épületét, az ekkor épült Magyar Pavilont. Nagy imádója volt Velencének, az emlékirataiban külön fejezetet szentelt a „világ eme legszebb városának”.
A könyvben a Velencei Biennále hangsúlyos szerepet kapott.
Velence sokunk számára azért vonzó, mert itt nemcsak a múlt emlékeibe botlunk bele lépten-nyomon, hanem az abszolút jelen, a kortárs művészet is erőteljesen jelen van. Ennek a koncentrált helyszíne a Giardini és az Arsenale. Mivel a múzeumi munkám a Biennáléhoz kötődik, ezt a szeletét ismerem legjobban a városnak
A könyvben van egy kivehető miniposzter is: Velence panorámaképe 1885-ből. Ajándék – a feltehetően szintén Velence-fan – olvasónak?
Igen, és egyúttal tisztelgés a műfaj előtt is. A századelőn sok képes leporellókönyvecske, Ricordo di Venezia készült, amelyekben mindig volt egy kihajtogatható totálkép. A felvétel a San Giorgio Maggiore harangtornyából készült és egyetlen – a könyvben 135 cm széles – képbe sűrítve jeleníti meg Velence vonzerejének egyik fő összetevőjét, a változatlanságot. Ha megnézzük a képet, rengeteg minden ma is ugyanúgy néz ki, mint 135 évvel ezelőtt. A mából szemlélve persze a legérdekesebb részek azok, amelyek már nincsennek meg. Például a város peremén – a mai Biennále környékén – a hajógyárak, a kolostorok és a matrózkocsmák.
A könyvnek igen elegáns a dizájnja és barátságos a formátuma.
A könyvet Juhász Veronika tipográfus (projectroom) tervezte. Jó volt vele együtt dolgozni. A dizájnnal kényes egyensúlyt kellett eltalálnia, érzékeltetni kellett, hogy itt nem valamiféle kommersz Velence-ömlengésről, hanem alapvetően kortárs megközelítésről és látásmódról van szó, ugyanakkor a múlt varázsa iránti érzékenység sem írható felül, hiszen ez Velence esszenciája. Ahogy Márai Sándor írta:
„Velence szépsége független képeslapoktól, nászutazóktól és emlékektől, az évszázadok nem tudták benyálazni ragadós lelkesedésükkel.”
Velence az utóbbi időben egyre több problémával küzd – klímaválság, árvíz, óriáshajók, overtourism, világjárvány stb. –, de nehézségek voltak régen is. A középkorban, a pestis idején szinte elnéptelenedett, az első világháborúban pedig az osztrák–magyar légierő alaposan megszórta bombákkal. Ezekből a helyzetekből a város mindig képes volt újjászületni. Szükségünk van az illúzióra, hogy Velence örök.
Az interjú a Ludwig Múzeum blogján jelent meg. Nyitókép: Velence madártávlatból, forrás: a Ludwig Múzeum blogja.
