Atomháború, túszdrámák és egy csapdába esett palesztin kislány: bekeményített a Velencei Filmfesztivál
Apokaliptikus időjárás, kétségbeesett kisemberek és a közelgő világégés szele határozták meg az idei Velencei Nemzetközi Filmfesztivál hangulatát, ahol nagy meglepetésre Jim Jarmusch rendezése, a Father Mother Sister Brother nyerte a mustra fődíját, az Arany Oroszlánt. Enyedi Ildikó Csendes barátja összesen hat elismerést kapott, az Ezüst Oroszlán a legjobb rendezésért Benny Safdie-nél landolt (A zúzógép), nagyszerű Toni Servillo lett a legjobb színész Paolo Sorrentino La grazia című nyitófilmjében nyújtott teljesítményééért, míg a legjobb színésznő a kínai Xin Zhilei lett (The Sun Rises on Us All). Beszámoló.
Cannes után a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál valószínűleg a legnagyobb presztízsű filmfesztivál az egész világon: a tény, hogy reprezentálja a nem hivatalos kezdetét a díjszezonnak, a filmszakma és a filmrajongók szeme a lagúnák városa melletti, tengerparti placcra szegeződik. Ettől függetlenül a Biennale egy olaszosan laza és kaotikus esemény, amelyet az álmos Lido szigeten tartanak, egy húszperces hajóútnyira Velencétől, és ahol a lakók mindig kíváncsiak arra, hogy mi történik, és ki érkezik meg éppen a pici motorcsónakokban.
És hát nincs is jobb dolog, mint belevetni magunkat a sűrűjébe - pláne, ha odakint a semmiből érkező, apokaliptikus zivatarok pusztítanak! A páratartalom Velencében alapból nyolcvan-nyolcvanöt százalék körül mozog, ezért az embernek az egyébként kellemesnek tűnő huszonhárom fokban is olyan érzése van, mintha legszívesebben a bőrét is letépné magáról. Ehhez aztán hozzájönnek a mostani esőzések, amelyek hatására a Lido szúnyog populációja érzésre olyan kétmillióval nőtt.
Idén a fesztivál első felét jól megpakolták nagy nevekkel, az arthouse cinema favoritjaival: Jorgosz Lanthimosz, Guillermo del Toro, Noah Baumbach, Paolo Sorrentino, Benny Safdie, Jim Jarmusch - no és persze a Napszállta után újra a versenyprogramban szereplő Nemes Jeles László. Szokás mondani, hogy minden filmfesztiválnak az eleje a legfontosabb, és az első hétvégén a legnagyobb megtiszteltetés premierezni. Ezúttal nem elhanyagolható tény, hogy a legnagyobb várakozással kísért filmeket tényleg gyorsan bemutatták, mert a szakma és a nemzetközi sajtó lelépett, mielőtt vége lett volna a Biennálénak, legtöbben azért, mert szeptember negyedikén elstartolt a TIFF, a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál.
Érdekes módon, a legtöbb női rendezőt Velence a program második felébe pakolta. A verseny későbbi bemutatói között találjuk Mona Fastvoldot (aki a egyébként a tavalyi Ezüst Medve-díjas Brady Corbet, A brutalista rendezőjének alkotótársa és felesége), a filmtörténelem első női rendezői Oscarját elnyerő, kőkemény háborús filmeket rendező Kathryn Bigelow-t, Kaouther Ben Haniát, akinek rendezése a legnagyobb visszhangot keltette és Nagydíjat nyert Velencében, és persze Enyedi Ildikót is, akinek filmje volt az esemény legutolsó premiere péntek este. (A Csendes barát szerencsére így is fantasztikus kritikákat kapott, és összesen hat díjjal távozott Velencéből.)
Persze a későbbi szereplésnek is akadnak előnyei, hiszen egy ilyen mustra sem működik másképpen, mint mondjuk egy slam poetry-verseny: az elején még sokkal szigorúbb a zsűri, míg később lelazul, elkezdi jól érezni magát - és jóval nagyvonalúbban pontoz. Ezért eshetett meg például, hogy Lánthimosz Bugonia című, szerintünk zseniális alkotását, vagy éppen a szintén fantasztikus Árvát 4-5 perces ovációval köszöntötték, míg Julian Schnabel versenyen kívül, a fesztivál vége felé bemutatott In the Hand of Dante (Dante kezében) című filmjét pedig tizenhárom percig tapsolták. Utóbbi alkotás véleményem szerint a sztárparádé és a nagy nevű rendező dacára a mustra legrosszabb filmje volt, ám a filmfesztiválok sokszor egyszerűen túl elfogultak a nagy sztárok, szeretett rendezők felé.
Augusztus 30-án vasárnap épp a sziget másik felén beszélgettem egy Wes Anderson esztétikájú hotelben Lee Byung-hunnal, Park Chan-wook rendező filmjének, a No Other Choice (Nincs más választás) főszereplőjével, amikor visszasétálva a központi hajó- és buszállomáshoz közelítve egy óriási tüntetésbe futottam. Körülbelül tízezer ember vonult fel, hogy felhívja a figyelmet a gázai háború áldozataira. Összehasonlításképpen: a Lido népessége bő húszezer fő, és a helyiek elmondása szerint még nem láttak ekkora megmozdulást itt.
Néhány nappal később Ben Hania The Voice of Hind Rajab (Hind Rajab hangja) című dokudrámája több mint huszonhárom perces álló ovációt kapott a közönségtől: ez a film egy ötéves gázai kislány igaz történetét dolgozza fel, aki agyonlőtt családtagjai között ragadt egy autóban. A néző végighallgatja, ahogy órákig küzdenek a kimentéséért, miközben a kislány valódi hangja szól, aki telefonos segítséget kért a mentőszolgálattól. A tunéziai rendezőnő filmje közel sem hibátlan, valamint etikai kérdéseket is felvet a dokumentarista és játékfilmes elemek összekeverése egy ilyen hátborzongató történetnél, azonban minden kétséget kizáróan a fesztivál leghatásosabb alkotása.
Nem ez volt az egyetlen film Velencében, amelyet látva végigfutott a hátunkon a hideg: Kathryn Bigelow filmjében azt követhettük végig, hogy vajon mi történne, ha elindulna Amerika felé egy Chicago lakosságát teljes egészében elpusztító nukleáris fegyver.
A hamarosan Netflixre is érkező A House of Dynamite teljes cselekménye pedig olyannyira elképzelhető, hogy a moziteremből kilépve nem sok felszabadult mosolyt lehetett látni.
A szlovák Otec (Apa) című film arról a túl sokszor elkövetett, véletlen hibáról szól, amikor a szülő egyszerűen megfeledkezik arról, hogy a gyerekét hátul hagyta az autóban, és elmegy dolgozni: mire pedig észbe kap, már rég késő. A dán Anders Thomas Jensen, az Ádám almái kultrendezőjének groteszk vígjátéka, a hamarosan nálunk is látható Az utolsó viking elmegyógyintézet(ek)ből szökött skizofrénekről szól, akik valamiért épp a Beatles tagjainak képzelik magukat. Két másik feketekomédia is az őrület határán játszódott: a már említett koreai No Other Choice, amelyben egy nyugis családapa sorozatgyilkolni kezd, hogy bebiztosítsa egzisztenciáját, valamint Lánthimosz Bugoniája, melyben két összeesküvéselmélet hívő elrabol egy sikeres női cégvezetőt, és azzal vádolja meg, hogy földönkívüli.
Versenyen kívül bemutatták még Gus Van Sant (Elefánt, Good Will Hunting) túszdrámáját is (Dead Man’s Wire), amelyben már egy megtörtént esetet látunk egy kétségbeesett kisemberről, akivel csúnyán kibabrált egy hitelező cég, ezért elrabolja a nagyfőnök fiát. Luca Guadagnino szintén versenyen kívüli After the Hunt (A vadászat után, szintén hamarosan a magyar mozik műsorán) című poszt metoo-filmje pedig
Velence nem csupán a fotósok előtt puccban vonulgatásról szól, noha a vörösszőnyeg itt nagyobb, mint Cannes-ban, a hangulat fesztelenebb és a zene is jobb. A fesztivál idén komoly társadalmi-politikai kérdésekbe is bele mert állni, és noha az Arany Oroszlánt egy melankolikus komfort filmnek - és a nagyszerű Jim Jarmuschnak - adta, valahol meg lehet érteni, hogy ennyi feszültség és fájdalom után egy halk, a hozzánk legközelebb állókról és a velük való kapcsolódásról szóló filmet akartak kiemelni.