Nemrég rácsodálkoztam, hogy egy friss filmben vagy sorozatban mennyit cigiznek. Azt hittem, ez ma már világszerte tilos. Aztán rájöttem: korfestő szerepe van a dolognak. Füstöt eregetni, füstbe burkolódzni, csikkhalmokat gyűjteni, cigarettát elgondolkodva a kézben tartani: ez úgy tűnik, jól köthető a 20. század egy bizonyos korszakához, életérzéséhez. Van benne továbbá valami nagyon értelmiségi, már ami a tépelődést, a „miért vagyunk a világon?” kérdés alapos és általában lehangoló következtetéseket eredményező átgondolását illeti. Cigarettázni életmód, életstílus – méghozzá igen önromboló.
A Havel erősen füstös film, és ennek gyanúm szerint legalább két oka van. Az egyik az, hogy a csehszlovák ellenzéki értelmiség lelkiállapotát, hangulatát semmivel sem lehetett volna jobban jellemezni. Ehhez társul az a fontos kérdés, hogy miként kapcsolódik az értelmiség a „néphez”, amelyért tenni szeretne, de amely ennek ellenére elitet, megalkuvásra hajlamos, különleges elbánásra igényt tartó csókosokat lát benne. Az értelmiségi mindig gyanús, és nagy eséllyel lenézi azokat, akik érdekét elvileg képviseli. Jól akar járni. Erősen hiszi, hogy többet ér, emiatt több is jár neki. Ha pedig szorul a hurok, az emigrációt választja,
mert az a világ rendje, hogy ő nem járhat rosszul.
A füstmotívum másik oka sokkal közvetlenebb és életrajzi eredetű: Havel a börtönben tüdőbeteg lett, és ennek a sok cigivel már jóval korábban alaposan megágyazott. Vagyis a rengeteg dohányzás az ő esetében szorosan összefügg egy bizonyos életút választásával, amelynek egy pontján szinte törvényszerűen jelenik meg a betegség.
Ám ehhez azért persze kell egy kis „rásegítés”. A film legsötétebb, a főhős csaknem infernális szenvedését bemutató jeleneteiben Havel krisztusi alakká magasztosul. Úgy „logikus”, hogy végül mindent, az egészségét is feláldozza hazája szabadságáért. Ha azt akarja, hogy akikért küzd, higgyenek neki, nem egyezhet ki a hatalommal, nem kereshet mindkét fél számára előnyös megoldást. A játék véresen komoly változatát kell választania, ami azért annyira nehéz, mert a hatalom a végsőkig elmegy a „játékosságban”, a kiutak cinikus felkínálásában. Az utolsó pillanatig el akarja hitetni, hogy van menekvés, hogy amit elvár, nem is olyan nagy dolog: emelt fejjel vállalható, nem érinti a tisztességet.
„Én csak írni szeretnék” – mondja Havel az első letartóztatáskor, amikor még azt hiszi, lehet, sőt jogos egyezkedni. Kinek ne jutna eszébe erről a Mephisto „én csak egy színész vagyok”-ja? Talán mégis lehetséges volna „csak” művésznek, írónak, színházi embernek maradni, békésen alkotni, kikerülni a kényes témákat. Elfogadni, hogy más a politika, és más a művészet. Miért ne köthetne ez a kettő gentleman agreementet?
Sokan – a többség? – meg is kötik a maguk egyezségét. Látjuk például, hogyan távozik Ausztriába, a Burgtheaterbe Havel két cimborája a nehéz időkben pártengedéllyel, hogy aztán 1989-ben hazatérve nagyképűen osszák neki az észt, és megkérdőjelezzék a politikai szerepvállalását. Sokatmondó, hogy amikor valakinek a barátairól beszél, az illető visszakérdez: „Neked vannak barátaid?!?” És valóban: noha sokan veszik körül, és kedves, társasági ember,
végső soron, a legfontosabb kérdések ügyében végtelenül magányos.
Ám éppen ettől magasztosul a karaktere hősivé. Úgy tűnik, ahhoz, hogy következesen kitartson az útján, mindenkitől el kell különülnie, függetlennek kell maradnia.
Érdekes ez a film abból a szempontból, hogy egyszerre tudósít egy számunkra is roppant ismerős és mégis karakteresen más múltból. Olyasmi, mintha „múltbéli sci-fit”: egy általunk, magyarok által is átélt történéssorozat alternatív változatát látnánk. És amit látunk, szórakoztató. A csehszlovák múlt mintha kissé léhább, jobb hangulatú, bohémabb kiadása lenne a magyarnak, sok tánccal, szerelemmel, kalandokkal. Olyan világ, amelyben minden nyomasztó tényező ellenére lehetett szépen élni. Részben ez az a sajátosság, amely miatt a Havelt felfoghatjuk „fékezett habzású” érlelődéstörténetként, már abban az értelemben, hogy ez az érlelődés mennyire volt hatékony.
Látjuk ugyanis a jövendő államférfit a feleségével és a szeretőjével beülni egy kocsmába abból a célból, hogy hosszú évek tisztázatlan szerelmi háromszöge után hármas élettársi közösségre tegyen nekik javaslatot, amelynek a tanyája lenne a helyszíne. A szeretője erre faképnél hagyja, de előbb még azt tanácsolja neki, hogy nőjön végre fel, a felesége pedig, aki marad (és Havel életében is marad!), így kommentálja az elhangzottakat: „Feleség, szerető, színház, politika – még mindig azt hiszed, hogy mindent megkaphatsz?” Eldöntetlenségek, döntésképtelenség, éretlenség, az élet játékként való felfogása. Bizakodás abban, hogy egyszerre minden megnyerhető, nincs szükség lemondásra, hogy Micimackó módjára tejet és mézet is lehet kérni. Havel, az ember és Havel, az ikon között ezen a ponton mintha szakadék nyílna. Ám talán mégsem ennyire súlyos a helyzet. „Ilyen, ennyire ember, a hétköznapokban ennyire csetlő-botló volt a mi hősünk. Ennyire közel állhat egymáshoz a boldogságát ügyetlenül kereső kisember és a történelmi szereplő” – üzeni Slávek Horák.
Jellemzők a Havelben a visszatérő motívumok. Az egyik ilyen a fehér lap, amelyet a szorult helyzetbe került hős elé tesznek, a másik pedig az, amikor Havel, mint a kisministránsok, gyónni járul a felesége elé. És ahogyan a gyerekek a templomban hétről hétre, úgy ő ifjan és több évtized múltán egyaránt ugyanazt a bűnt vallja meg, mintha megállt volna az idő.
„Bizonyos erkölcsi kérdésekben nem vagyok elég stabil” – mondja, szexuális kalandjaira és nem is annyira titkos tartós viszonyára utalva.
Ugyanolyan jól látja a bajt évtizedről évtizedre, mégsem változik semmi, és nem ura a folyamatnak.
Végtelenül esendő. A történelem egy bizonyos pontján azonban a legkevésbé sem volt erkölcsileg kikezdhető, és kicsiny, eldöntetlen egyszeri életét a leghatározottabban tette fel a szentnek tekintett ügyre. Így, és éppen így, emiatt lehet hiteles.
