Az elsőt édesapám mesélte, és abból az időből származik, amikor még orvosi egyetemre járt.
Volt a tanári karban egy idős hölgy, aki rövid ideig ún. meteoszenzibilitást tanított nekik. Az erőtől duzzadó egyetemista fiatal férfiak elnéző mosolygással hallgatták a nénit, amint témázik az ízületi fájdalmak erősödése és az időjárási változások, az úgynevezett frontok összefüggéseiről: hitték is, nem is. Hiszen ők sosem érezték ezeket a fájdalmakat, és annyi (ennél fontosabbnak látszó) dolguk volt még az életben! Várták például az anatómia-előadást, na ott igen, ott valóságos mészárlás folyt (minden értelemben), a vizsgán kellett túl lenni, nem pedig nyavalyogni az időjárás miatt.
Összenéztek, és arra jutottak (persze csak halkan, hetyke bajszuk alatt somolyogva, hiszen jól nevelt kölykök voltak), hogy nyilván azért magyaráz ilyen átéléssel szegény vénasszony ezekről a dolgokról, mert hát neki ez a legnagyobb baja! Napjai jó részét ez tölti ki. Saját magát tanítja, afféle emberorvosi lólelet ő az egyetemen, demonstrálván ennen betegségeit. Aztán ruganyos léptekkel elsiettek biofizikára, boncolni vagy nőgyógyászatra, az mégiscsak izgibb, mint a csotrogányi meteoszenzibilitás.
Aztán teltek az évek, és minden év elteltével a saját csontjaikban kezdték érezni, mennyire igaza volt a nénnyének. És ahogy idősödtek, és ahogy a hülye klímaváltozás miatt immár naponta gyakran ötféleképpen és ötször változik a front, bizony egyre többet gondoltak szegény, azóta elporladt nénire. (Neki már nem fáj, ugye.) És nyögdécselve állapították meg, hogy kevés nőre gondoltak olyan sokszor ezek a hajdan dalia orvosnövendékek, mint erre a szelíd és érzékeny öregasszonyra. Én immár én is gondolok rá, ismeretlenül is. Keziccsókolom, igaza tetszett lenni a néninek…
A második saját élmény.
Az egyetemen, Kolozsváron esszéírást tanultunk egyik kedves, idős tanárunktól. Szigorú hölgy volt nagyon, és kissé bogaras (de meg kell adni: az esszéírásról mindent tudott), ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ne ő jöjjön be az egyetemre órát tartani, hanem mi, megannyi kis bikaborjú-hegymorzsa menjünk el őmohamedségéhez, a lakására. Ugyanis elképesztő (és persze akkor nevetséges… -nek tűnő) rettegéssel rettegett a megfázástól. Ezért nem is járt ki a házból. Ezért is jártunk mi hozzá.
Mulattunk rajta, persze. Hetykén szívtunk a cigarettát, sapka nélkül, miközben a lakására battyogtunk. Jóízűeket méltatlankodtunk, hogy hihihi, meg hahaha, nézze meg az ember, nekünk kell idejönni, hogy lehet így félni egy kicsi megfázástól, náthától, köhécseléstől, szegény öregasszony, milyen már. A lépcsőház előtt hegyeset köptünk, mert megtehettük, meg különben is, minden dohányos ember köpköd, ez már ilyen. Aztán felmentünk, kissé zavarban voltunk cipőtlenedés közben, maszkunk nem volt, még nem volt divat. Igazából azt nem értettük, hogy miért hiszi szegény, hogy nagyobb biztonságban van, ha mi tódulunk fel hozzá húszan, mint ha ő jönne be az egyetemre, de ilyen ez a megfázástól való félelem, mormogtuk, irracionális – és máris olyan esszéírósnak tetszett mind a szó, mind a köréje gyűlő gondolat.
Julika néni, mert így hívták szegényt azonban nem sokat teketóriázott: aki akár csak egyet is köhintett (vagy ne adj’ Isten más jelét mutatta a megfázásnak, mondjuk kifújta az orrát – pedig csak azért tette, mert mínusz tízből ment be a csempekályhával hevített plusz harmincba), azt menten hazazavarta. Márpedig az évfolyamon mindenki cigizett, és olyan volt ez a szórakozott, nagyfiús és felnőttes köhécselés, mint Krúdy Gyulának a hajnali vérköpés: szinte magától jött, úgyszólván a reggeli toalett része volt (mint az írva vagyon Nagy Endre Egy város regénye című könyvcsodájában). Így hát azon ritka alkalmak során, midőn sikerült némi fulladozás árán visszatartanom kilencven percen keresztül az au naturel jövő harákolós köhögésemet, megcsodálhattam, hogy bizony óra végére szinte soha senki nem maradt ott Julika néninél… A népek a lépcsőház előtt méltatlankodtak, taknyosan köhögve, szortyogva és bőszen cigizve… de azt senki nem tanulta meg, hogy kell rendesen befejezni egy esszét. Tessék, ez is milyen lett.
