Száz év élet

Nézem az arcát: minden ránc egy-egy gyöngybetűvel írt történet a Jóisten gondoskodó szeretetéről. Százévnyi öröm és szenvedés rajzolt üzenetet kezére, amelyben most a születésnapi csokrot fogja. Hófehér világ született lecsukott szemhéja mögött, a színek távoli emlékként lebegnek, csak a szó maradt és az ima – meg a mosoly, ami rendszeresen ott ül szája sarkában.

„Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsolataimat őrizze meg szíved. Mert hosszú napokat, hosszú életet és békességet hoznak azok neked.” (Péld. 3,1-2)

A Jóisten azt állítja leginkább próbatételek elé, akit a legjobban szeret. Ez a gondolat jár a fejemben, amikor arra készülök, hogy meglátogassam a százesztendős Hegymegi Jánosné Vörös Vilmát. Hogy miért éppen a próbatételek jutnak eszembe Vilma néniről? Hamarosan megtudják, miközben elmesélem életének történetét.

Advent van. Ezen a hétvégén nemcsak Jézus születésére várakozom, hanem arra is, hogy személyesen megismerhessem Vilma nénit, akiről már annyi szépet és jót hallottam. Miközben a beszélgetésre készülök, eszembe jut, hogy milyen lenne, ha nem is én keresném fel a százéves asszonyt, hanem az a költő, akinek verseit nagyon szereti és aki éppen száz évvel született korábban nála. Vilma néni a Petőfi bicentenárium kapcsán arra szánta el magát, hogy 2023-ban megtanul huszonhárom verset az évfordulós költőtől, amit sikerrel teljesített. Szóval elhatározom, hogy megtréfálom Vilma nénit, s megmondom neki, velem tartott az interjúra kedvenc költője is. Ám amit válaszul kapok, kissé meglep. Vilma néni azt mondja, neki ugyan nem kedvence Petőfi, ám az igaz, hogy a költészetét nagyra becsüli. Akkor hiába kérte volna meg Petőfi Vilma néni kezét? Kosarat adott volna neki?, viccelődöm, mire a százéves asszony mosolyogva felel: ő bizony biztosan nem ment volna hozzá Petőfihez.

Az ízlésesen berendezett nappali meghitt légkörét mintha láthatatlan angyalok vigyáznák, s mintha ők óvnák a néhány éve megvakult Vilma néni lépteit is. Bár napközben segítségére van egy szociális gondozó és a lánya, Erzsi, valamint az unokái is gondoskodnak róla, még ma is képes ellátni magát. Ki, ha nem a Jóisten rendezte volna így a dolgot?, teszem fel magamnak a kérdést, holott pontosan tudom, hogy erre nincs más válasz, minthogy igen, a Teremtő vigyázza Vilma néni minden mozdulatát, amióta meglátta a napvilágot.

Lelassult világ

„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm. 5,5)

Ahogy nézem, amint Vilma néni mesél, olyan érzésem támad, hogy szép fehér hajával és azzal az áthatolhatatlan fehérséggel, amely a vaksággal együtt az életébe költözött, ő maga is egy angyal. Még inkább felerősödik bennem ez az érzés akkor, amikor lánya, Erzsi arról ejt szót, hogy édesanyja állapota arra enged következtetni, mintha ő már most összeköttetésben lenne a fentiekkel. Vilma néni vaksága ugyanis nem szervi eredetű, inkább az elméjének fura játéka. A százéves asszony maga is mesél olyan dolgokról, amelyek megerősíteni látszanak lánya elképzelését. Amikor megkérdezem tőle, hamar elment-e ez a száz év, azt válaszolja, hogy igen, csak az utóbbi időben telnek lassan a napok, pontosan azóta, amióta nem lát.

Vilma néni életigenlése és optimizmusa irigylésre méltó, kissé restelkedem is, amiért én fele annyi idősen pesszimistább vagyok. Most is mosolyog, és azt bizonygatja, nem volt rossz élete annak ellenére sem, hogy a fiatalkora nem volt valami rózsás, egyebek mellett két fiútestvérét is elveszítette, az egyik öt-, a másik tizenegy évesen halt meg.

– Édesanyám megbetegedett, amikor elvégeztem a polgári iskolát. Emiatt nem tudtam továbbtanulni, pedig nagyon szerettem volna. Négy évig volt beteg, amikor meghalt, nem tudtam folytatni a tanulást. Édesapám újranősült, nem éreztem jól magam az új helyzetben, összeszedelőzködtem és elindultam a nagyvilágba. Hol egyik rokonnál húztam meg magam, hol másiknál. A legtöbb időt a sajószentpéteri nagynénémnél töltöttem.

Rá jellemző derűvel azt mondja, ez nem volt könnyű időszak, de a Jóisten kegyelmének köszönhetően túlélte a történteket.

– A háború után édesapám nem tudott beletörődni abba, hogy az egy szem lánya távol van tőle, hát hazamentem. Mivel tudtam, hogy nem fogom ott sokáig bírni, elhatároztam, hogy férjhez megyek. Ez 1947-ben következett be – meséli Vilma néni.

Sajnos házassága végül nem úgy sikerült, ahogy tervezte, három gyermekük születése után férjével külön utakon folytatták életüket. Vilma néni ezt követően többé sosem ment férjhez, negyvenkét éves korától egyedül nevelte három gyermekét.

A százéves asszony csillogó szemmel mondja, hogy gyermekei születése különleges fényt vitt az életébe. Egy fiúnak és két lánynak adott életet. Legidősebb gyermeke, János azonban ötvenhat évesen beteg lett és meghalt, ami a szerető édesanyát rettentően megviselte.

– János fiam után, akinek két gyermeke született, jött Kati lányom, aki 1974-ben férjhez ment Hollandiába. Neki egy lánya és egy fia van. Kati után kilenc évvel jött Erzsi, akinek két fia és egy lánya született. Istennek hála már öt dédunokám is van. Korábban sokat voltam Hollandiában, a két unokámat jóformán én neveltem, mert a lányom rengeteget dolgozott. Életem egyik legnagyobb boldogsága az volt, amikor jöttek az unokák és a dédunokák. Most is van egy öt hónapos kis Jakabom.

Háború és munka

„Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek.” (Préd. 3,8)

Ha munkáról volt szó, Vilma néni sosem tétlenkedett. Ráadásul a tanulásban történt lemaradását is próbálta pótolni, és leérettségizett.

– Ötvenöt évesen mentem nyugdíjba, igaz, utána még tíz évet ráhúztam, mert visszahívtak a Gellért Szállóba. Életem során sok és változatos munkát végeztem. Miután férjhez mentem, otthagytam az állásomat a bíróságon. Egy idő után ismét dolgozni kezdtem, végül Aggteleken egy szállodát vezettem, ahol rengeteget dolgoztam. Közben kiderült, hogy Erzsi lányom diszlexiás, és az orvos azt tanácsolta, ne maradjunk Aggteleken, ami egy tót település, mert az rosszat tesz a beszédfejlődésének. Ekkor költöztünk Budapestre. Először a Budapest Szállóban dolgoztam, aztán átkerültem a Gellért Szállóba, a számlázásra. Onnan mentem nyugdíjba. Sokáig albérletben laktunk, aztán a férjem eladta a közös házunkat, és végre tudtunk mi is lakást venni.

Vilma néniék hosszú idő után egyenesbe kerültek. Szerencsére a gyermekeit egyedül nevelő édesanya sosem volt beteges, bár mint mondja, próbált mindig figyelni arra, hogy egészséges ételek kerüljenek az asztalra, sok zöldséget, gyümölcsöt fogyasztott. A hosszú életnek azonban mégsem ez a legfőbb titka, állítja, hanem a Jóistenbe vetett hite.

– Én még most is nagyon bízom a Jóistenben, hogy megsegít, pedig elvette a látásomat, meghalt a fiam, bőven osztja rám a nehézségeket. A régi emlékkönyvekben volt egy olyan bejegyzés, hogy a Jóisten annak adja a legtöbb szenvedést, akit szeret. Hát én is erre gondolok.

Petőfi verseit tanulja

„Minden szenvedésüket ő is megszenvedte, és arcának angyala szabadította meg őket, szeretetében és kegyelmében váltotta meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napján.” (Ézs. 63,9)

Említettem már a Petőfi Sándor és Vilma néni közötti kapcsolatot, de arról még nem ejtettem szót, hogyan is tanulta meg azt a huszonhárom verset. Mert hát Vilma néni nem lát, így segítség kellett neki ahhoz, hogy valaki megtanítsa neki Petőfi költeményeit. Nem kellett sokáig töprengeni, hiszen Kati barátnője tanárnő, aki telefonon keresztül szívesen felolvasta neki a verseket, ő pedig hallás után elsajátította mind a huszonhármat.

– Nem volt nehéz – emlékszik vissza Vilma néni. – Többet már tudtam közülük. Egyébként is Petőfi-verset könnyű tanulni, nem úgy, mint Márait vagy Radnótit. Petőfi versei ritmusosak, könnyen elsajátíthatók.

Ahogy haladunk előre a beszélgetésben, Vilma néni azt is szóba hozza, hogy ő bizony nem fél a haláltól, még akkor sem, ha százéves. Azt mondja, bármelyik percben nyugodtan meg tudna halni, mert nagy bűne nincsen. Bízik a Jóisten kegyelmében, hogy e tekintetben jó lesz hozzá.

– A Jóisten mellett sokat gondolok arra mostanában, hogy az édesanyám is imádkozik értem. A gyerekeimnek pedig gyakran mondom: azért élek még, mert itt vagytok és szerettek.

Miután elbúcsúzom Vilma nénitől, mintha enyhe szellő simítaná meg az arcomat. Körülnézek, egy angyalt látok táncolni a bejárati ajtó előtt. Aztán hirtelen imára kulcsolja a kezét és letérdepel. Amikor elmegyek mellette, rám mosolyog.

Fotók: Kurucz Árpád

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/1. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.