A szürke, sivár tájban egy sárga ruhás ember pörögve körbetáncolja a teret, a háttérben törzsi ritmusok és énekszó hallatszik. Aztán a zene lágyul, és erre az andalító dallamra végtelennek ható embertömegek vonulnak el a néző szeme előtt. A sort egy férfi kezdi, aki papírlapokat dobál a háta mögé, őt követi egy zászlót cipelő alak. Mozgása nehézkes, a nagy súly lehúzza a hátát. Bár a zene lelkesítő és vidámnak hat, a sziluettekként előtűnő embercsoportok nyomasztó hatást keltenek.
William Kentridge More Sweetly Play The Dance nyolccsatornás videóinstallációja tulajdonképpen monumentális haláltánc, amelyben az emberiség pusztulása, világból való száműzetése tematizálódik.
Úgy érezzük, mintha egy történelemkönyv lapjai elevenednének meg, amelyben minden egyes oldal teli van terhelt emlékekkel. Az elöl haladó alak maga mögé dobálja a papírokat, az azokon rejlő nehéz történetek életre kelnek. A karaván a padlótól a mennyezetig negyven méter hosszan halad a néző előtt. Az animált rajzokból és táncoló embercsoportokból álló menet teljesen körülöleli a befogadót. A néző így egyszerre lesz szemlélője és résztvevője a danse macabre különböző formáinak.
Bár ülve, mintegy voyeurként tekint az előtte zajló folyamatra, a különféle történetekre való ráismerés mégis előhívja a nézőből a kollektív felelősség érzését.
A masírozó tömeget szimfonikus zenekar indítja, amely egyszerre lehet egy ünnepi felvonulás és egy temetési szertartás nyitánya.
A következő csoport animált virágokat és növényeket maga felé emelve halad, a néző fejében pedig a különféle teremtéstörténetek villannak fel. A műnek ez a pontja az, ameddig a látogató azt hiheti, hogy egy örömteli, lelkesítő alkotást fog látni. E tömeg után ugyanis megjelenik a magán ketrecet hordozó alak, ami a rabság, a száműzetés, a menekülés, az egzisztenciális szorongás jelképeként értelmezhető.
A társadalmi körképként is felfogható installációban ezután nagyon sokféle jelenet elevenedik meg. Vannak beteg figurák, amelyek infúziós állványokra támaszkodva haladnak, masírozó és zsákokat cipelő alakok. Holttesteket vonszoló emberek, katonákat szekéren húzó nők, antik szoborfejeket emelő sziluettek. Menekültek, kétkezi munkások, politikai tüntetők, szemétszedők, ünneplők, asztalukhoz láncolt hivatalnokok, ebolaáldozatok.
A figurák viselik egyéni sorsukat, miközben a kifosztottak, a perifériára szorult népek kollektív traumáit is a néző elé tárják.
Bár William Kentridge felvonulása valós eseményeket idéz, a jelenetek mégsem teljesen konkrétak, ezért erősen építenek a néző asszociációs képességére. Ahogy Andrew Solomon is írja: a mű inkább asszociatív, mint deklaratív. A magukkal hurcolt, becsomagolt afrikai holttestek az ebola áldozatainak képeit idézik meg, a világukat vállukon cipelő, körmenetben sétáló emberek mind egy irányba haladva olyanok, mintha a politikailag zavaros országokról szóló híradást néznénk…
Egy másik jelenetben egy politikus sebes, idegesnek ható mozdulatokkal szónokol, miközben mögötte irodisták sora íróasztalok mögött gépeli az elhangozattakat. A világban jelen levő hamisság, hatáskeltés, manipulálás szimbóluma ez a kép. Arról is tudósít, hogy az életünket meghatározó információkat nem mi, hanem a hatalmasok birtokolják.
Kentridge az 1871-ben megalakult párizsi kommünt és az 1949-es kínai kulturális forradalmat összemossa, utalásokat tesz a holokausztra, a rabszolgaságra, a népirtásokra és az emberiség ellen elkövetett súlyos bűnökre.
A tánc olykor a harc szimbólumaként jelenik meg, a háborúé, ugyanakkor a küzdelemé is, ami fenntartja az embert a víz felett, és nem engedi, hogy mozdulatlanul az enyészeté legyen.
A videó egy pontján nagyméretű transzparensek jelennek meg, amelyek különféle felszólításokat tartalmaznak. „Ne légy olyan udvarias”, „ne légy olyan kifinomult”, „ne légy olyan kedves”, „ne légy olyan visszafogott”, „ne légy olyan mértéktartó”, „ne légy olyan gyengéd”. Ezek az imperatívuszok a kínai kommunista rezsimtől erednek, ugyanakkor ebben a videóban a danse macabre utasításaiként is értelmezhetők.
Ahogy telnek a percek, egyre inkább úgy érezzük, hogy a tánc lesz a legkevésbé különös ezeken a képeken.
A More Sweetly Play The Dance terében a kimunkált mozdulatsorok a túlélés egyetlen eszközei az erőszakkal teli világban, ugyanakkor ez a halálba haladás egyetlen módja is. William Kentridge ebben a műben pontosan rávilágít, hogy a tánc, ami erősen gesztusszerű, teljes precizitást és test feletti kontrollt követel, ugyanakkor önfeladást, ösztönösséget és energiát is igényel, segít abban, hogy a figyelmünket befelé fókuszáljuk. A tánc egyszerre teszi az egyént a közösség részévé, ugyanakkor magába is zárja az individuumot.
A felvonulás utolsó alakja a dél-afrikai táncosnő, Dada Masilo, aki spicc-cipőben klasszikus balettet táncol egy puska körül katonai egyenruhában. Az alak megjelenése és mozdulatsora nagyon beszédes. Általa megérezzük, hogy tulajdonképpen az ember az, aki önzése, becsvágya, nemtörődömsége, gőgje miatt pusztulásba sodorja az egész emberiséget. Sic transit gloria mundi.
William Kentridge műve tulajdonképpen két, nagyon eltérő olvasatot is megenged.
Egyrészt tudósít arról, hogy az emberiség milyen rossz irányba tart, és önnön vesztébe rohan. Felkelti a kollektív felelősség érzetét. A másik olvasat ugyanakkor az egyén lehetőségeit veszi sorra ebben a pusztulásra rendelt világban. Minden ember tisztában van ugyanis a saját mulandóságával, tudja, hogy egyszer meg fog halni. Ez frusztrálttá tehet minket, viszont egyéni szinten a tánc segítségével meg tudunk szabadulni a ránk nehezedő nyomástól.
A tánc felold és felszabadít, ellenállóvá tesz. De nem úgy, hogy szembemennénk a saját halandóságunkkal, és megpróbálnánk elmenekülni előle. Hanem úgy, hogy a halál fenyegető közelségére fittyet hányva megéljük a pillanatot. Élvezzük azt, amit az élet kínál a számunkra. Táncba hívjuk a saját időnket.
William Kentridge Lágyabban játszd a táncot című alkotása október 2-ig látogatható a NEO Kortárs Művészeti Térben. Kurátor: Fehér Dávid.
Fotók forrása: Városliget Zrt.
