Két rapper, színes ruhák, hatalmas hangulat ? ez csakis az Animal Cannibals lehet. Erre számítottam, ezt is kaptam. Egyszerűen nem tudok mást mondani: az 1995-ös első, Takarítónő című slágerük óta semmit sem változtak a fiúk ? hiába éneklik, hogy Minden változik. Ugyanolyan energiával, jókedvvel, dinamizmussal és hangerővel nyomták le az egyórás koncertet, mint karrierjük kezdetén. Előkerültek a híres slágerek, az említettek mellett az idei év nagy dobása, a Fesztivááál című daluk, de hallhattuk a Budapest nyáron sokkal szabadabb, a Péntek vagy a Csillogjon, csörögjön ütős dallamait is. Le a kalappal a fiúk előtt. Megmozgatták, éneklésre bírták a már a kora délutáni órákban igen szép számban megjelent közönséget. Ricsipí és Qka MC segítségére volt rezidens dj-ük, Juhász Laci, aki AC-közönség-szelfit igyekezett készíteni, miközben a korongokat bűvölte a lejátszón. Most már, hogy végigéltem a pénteki napot, egyértelműen kijelenthetem, az Animal Cannibalsé volt a nap koncertje.
Egy kis lődörgés, beszélgetés után a Nagyszínpad felé vettük az irányt: halljuk, mit muzsikál a Bring Me the Horizon. Bevallom töredelmesen: semmit sem tudtam erről a zenekarról, csak annyit, amennyit a programtábla elárult, azaz, hogy az Egyesült Királyságból érkeztek. Kíváncsian léptem hát közelebb az éppen kezdő zenekarhoz ? már amennyire népes rajongótáboruk ezt lehetővé tette. Dallamos kezdés ? hm, nem is olyan rossz ?, majd óriási hörgés. Ezek voltak ők, egy angol metalcore banda. Akkor már tudtam, hogy nem számíthatok másra, egész koncert alatt ez a hörgés lesz a középpontban. Néztem a frontembert ? később a nevét is kiderítettem ?, Oliver Sykesot, az agyontetovált testét ? még a füle mellett, az arcán is tetoválás díszelgett! ?, és csak arra tudtam gondolni, mikor szakadnak el a hangszálai a nagy erőlködés következtében. Jelentem: Oliver hősiesen kibírta a csaknem másfél órás koncertet komolyabb sérülés nélkül. Számomra fülsértő ez a ?zene?, de Oliver teljesítményét mindenképpen el kell ismernem. Gondolom, az első sorban csápoló 14+-os kislányok is szívesen elismerték volna?
Ha már ott voltunk a Nagyszínpadnál, gondoltam, belehallgatok a Tankcsapda koncertjébe. Mégiscsak egy legendás rockbandáról van szó, amely éppen az idén negyedszázados. (Megjegyzem: az Animal Cannibals is ebben az évben ünnepli 25. születésnapját, ők mégis délutáni sávot kaptak, kisszínpadon. Csak úgy mondom.) Szóval: lássuk a nagy medvét. Különösebb elvárások nélkül néztem a koncert elébe, sosem voltam Tankcsapda-rajongó, van azonban néhány számuk, amelyeket kifejezetten szerettem ? természetesen még a régi időkből?
Eljött a kilenc óra, színpadon a Tankcsapda! Az első észrevételem az volt, hogy nem működik a kivetítő. Nem, nem romlott el, csak egyszerűen nem vetítettek semmit. Mondjuk, nem is lett volna nagyon mit, mert se színpadi show ? az egyszer-egyszer felcsapó lángnyelveken kívül ?, se nagy mozgás nem volt. Így hát mindössze egy logót csodálhatott a kígyózó tömeg a messzi távolból, és nézhette a gombostűfej nagyságú embereket. Sajnos ez az első rossz benyomás megpecsételte az egész koncertet. Az, hogy nulla kommunikáció volt a közönséggel, csak rátett még egy lapáttal. Lukács Laci szokásos hajfújása most sem maradhatott el, ám a haján kívül semmi egyebe nem mutatta az élet leghalványabb jelét sem. Egyedül Sidlovics Gábor ?Sidi? ugrált ide-oda a színpadon, hogy megpróbálja felpezsdíteni a hangulatot ? a közönség legnagyobb örömére. Mint mondtam: nem vagyok rajongó, nem ismerem minden számukat és nem vagyok nagy Tankcsapda-koncertre járó sem, viszont az a barátom, akivel végignéztem a produkciót, szintén úgy vélekedett: a Tankcsapda már nem a régi ? és most enyhén fogalmaztam ?, borzasztó nagyot csalódott bennük. Lapos, unalmas volt a koncert, Lukács Laci elveszítette lukácsos hangját, a dalok nem úgy szóltak, mint a régi szép időkben.
Azt hiszem, jobban át kellett volna gondolni, kinek a 25. szülinapját ünnepeljük a Nagyszínpadon?
(Fotók: Németh Orsolya)
