Ha elfáradnak a kis lábak, mese röpíti messze őket, vagy hangszerbemutatón ismerkedhetnek meg a magyar népi hangszerekkel. Mi lesz a szegény emberrel, aki olyan szegény volt, hogy a háza tetején kinyílt a sárga virág? Milyen bőrből készül a duda? Hányan táncolják a "hétlépést"? Hány húrja van a széki brácsának? Megannyi kérdés, amikre a válasz tudattalanul ívódik be a gyermeki emlékezetbe, hiszen az őrzés tudatosságát az érzés gyermeki ösztönössége kell, hogy megelőzze, később pedig kiegészítse.
Hogy a tánc vagy a mese határozza-e meg a gyerektáncházat? Mindkettő. Illetve "mindhét", ha felidézzük Kiss Ferencnek, az Etnofon Records alapítójának szavait a táncházmozgalomról: "Hosszan tartó sikere mára még a kétkedőket is meggyőzte arról, hogy a hagyományos népi műveltség számos eleme ma is használható. A Hét Szabad Művészet elemei (a tánc, a zene, a jeles napi szokások, a kézművesség, az építészet, a terített asztal művészete és a természet ismerete, védelme) a hagyományos kultúrák rohamos átalakulása és pusztulása ellenére a modern nagyvárosi ember életében is egyre fontosabb szerepet töltenek be. Nemcsak kortárs művészetünk kaphat általuk sajátos, egyedi vonásokat, hanem egy új világszemlélet, létforma, gondolkodásmód, lelki beállítottság fundamentumát is képezhetik." A táncházmozgalom abban egyedülálló tehát, hogy nemcsak egyes elemeket mentett át a hagyományból, hanem elemek komplex halmazát, és ezeket hasonló funkcióban használja, mint egykor a paraszti társadalom. Ezért természetes, hogy a zenéhez tánc, a tánchoz mese kapcsolódik. Nem véletlen, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a "legjobb megőrzési gyakorlatok" regiszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örökség átörökítésének egyedülálló magyar modellje.
Hogy kik azok a legkiválóbb táncmesterek? Farkas Zoltán "Batyu", aki 1975 és 1984 között az Állami Népi Együttes szólótáncosa, tánckari asszisztense volt. Különösen a nagy virtuozitást igénylő eredeti néptáncok előadásában tűnt ki. Tagja volt az Állami Népi Együttesben új utakat kereső Párhuzam csoportnak, majd a legendás Kodály Kamaraegyüttesnek. Párja - a táncban és az életben egyaránt - Tóth Ildikó "Fecske", akivel az utóbbi időben a Muzsikás együttes állandó partnereiként láthatók színpadon leginkább. A talpalávalót a Fonó zenekar húzza majd, ők 1997 óta elhivatott tolmácsolói a Kárpát-medence zenei hagyományának. Tagjai Magyarország különféle régióiból származó muzsikusok, akik a magyar népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik. A zenekar tagjait más zenei műfajok előadóival is hallhatjuk együtt, legyen szó klasszikus zenéről, a kortárs jazz irányzatairól, világzenéről vagy éppen klezmer muzsikáról. A zenei nevelést is fontosnak tartják, tudásukat népzenei táborokban, mesterkurzusok keretében adják tovább. 2006-ban az év folkegyüttese kategóriában megkapták az eMeRTon-díjat, 2007 áprilisában pedig a Kodály Zoltán-emlékdíjat. Idén ősszel jelenik meg legújabb lemezük Vadbarokk címmel.
A gyerektáncház minden alkalommal más és más tájegység táncai köré szerveződik. A sorozat októberi alkalma Szék táncait mutatta be. Szék földrajzilag az Észak-Mezőség területére esik, ám azon belül is nagyon elszigetelt; könnyen megközelíthető szomszéd települései nincsenek. A 19. századig fennmaradt városi jogállása és a településrészeket jellemző szigorú szabályok a települést sajátos területté alakították. A kultúráját megőrző, erdélyi nagyközség hagyományai azért is fontosak, mert a legelső, még kísérleti jellegű budapesti táncház 1972-ben éppen a széki táncrend alapján szerveződött. Széken a táncokat ugyanis úgynevezett táncrendekben járták, amelyben meghatározott sorrendben követték egymást a különböző táncok, a legények tánca, a sűrű és ritka tempó, az énekes dallamokra kis négyes körökben járt tánc, a magyar, végül a lassú és a csárdás. A táncrend alkalmilag kiegészülhetett a porka és a hétlépés nevű polgári eredetű táncpárral. Itt is ismert A juhait kereső pásztor történetét bemutató táncpantomim. A tájegység jellemző zenekara a háromtagú vonósbanda, amelynek egyszerű harmóniavilága, rusztikus hangzása elemi erővel hat ma is.
A novemberi gyerektáncház a Dél-Dunántúl, az egykori Somogyország táncait mutatja be. E vidékre jellemző a számos táncfajtát magában foglaló, egységes "ugrós stílus". A magyar fegyvertánc-tradíció egyik jellemző képviselője a kanásztánc, amelynek a keresztbe fektetett bottal vagy fokossal járt ügyességi formái a középkorig nyomon követhetők. Az erős hagyományőrzés - egészen a 20. század végéig - olyan ritkaságokat is megőrzött, mint az ugyancsak középkori tradícióban gyökerező leány körtáncok, a karikázók. Ezen a vidéken is található vonósbanda, amely gyakran egészül ki cimbalommal és klarinéttal, de jellemzőbb a régies zenei hagyományban közkedvelt hosszabb furulyaféle, a hosszifurugla, a duda és a citera. Nincs tehát akadálya a táncos kikapcsolódásnak, a mesés kalandozásnak, a játékos tanulásnak és a hangszersimogatásnak sem!
