„Azt gondolom, nagyon tudatos voltam. A szerepek legtöbbször nem sorban jöttek, és nem feltétlenül akkor, amikor vágytam rájuk, de mindig az adott technikai és hangi állapotomnak megfelelően választottam. Tudtam várni és nemet is mondani. Nemcsak énektechnikailag, hanem érzelmileg, mentálisan is fejlődtem, sokat értek bennem a figurák ez idő alatt. Egy fiatal lélek a pálya elején másképpen képzeli Toscát, mint huszonöt évvel később. Az operai alakok is formáltak engem. Ez oda-vissza működik" − mondja a ma ugyanannyira nyitott, lelkes és elkötelezett művész, akivel ünnepi estje alkalmából ültünk le rövid beszélgetésre.
„Ami nem adatott meg a pályám során, az céllal, okkal nem valósult meg. Hamar megtanultam, hogy a „volna" vagy a „ha" az valójában a „nincs" kategória, és nem érdemes velük foglalkozni. Lett helyettük más. És ami megadatott, nagyon is sok. Számtalan Verdi-szerep, Puccinitől szinte minden, ami a hangfajomnak megfelel. A Wagnerek és Richard Straussok bónuszként, ajándékként jöttek, ahogy a Sába királynője Szulamitja is. Az ihletett előadásokon csillagórákkal ajándékozzuk meg egymást."
A kérdésre, hogyan változik a hang az idő múlásával, a jubiláló művész hasonló határozottsággal jegyzi meg: „Az énekhang inkább csak érjen és fényesedjen, ne sötétedjen. Ha hagyjuk, hogy sötétedve kapjon súlyt, akkor bizonyos szerepektől el kell búcsúzni. Ellene kell menni a biológiána, az időnek. A hosszú pálya technikailag azon múlik, hogy ne hagyjuk megöregedni a torkunkban lévő kincset. Frissen kell tartani. Mindig az aznapi legfiatalabb hangszínnel kell énekelni. Mindig karcsún" − ezt tanította az énektanárom és ezt olvastam a legnagyobbak életrajzában is.
Sümegi Eszter a gála műsorszámait, választásait a következőkkel indokolta: „A trubadúrt nagyon szeretem, Leonórát sokat hallhatta tőlem a közönség. A műsor második felében egy el nem múló szerelem, a Sába királynője Szulamitja szerepelt. Minden alkalom spirituális találkozás ezzel a figurával és a mondanivalóval. Aztán két kedvencem, ha tetszik, védjegyem-névjegyem: Aida és Tosca. Jó lett volna a Don Carlos Erzsébetét is hozni, de az már túllépte volna e nagy program időkeretét.
A karral a Parasztbecsület Húsvéti kórusát adtam elő. Tévébejátszásban elevenítettük fel a Lohengrint, azt a Wagner-szerepet, Elsát, amellyel 2004-ben igazán ismert lettem a zenei közéletben. Máig hat Wagner-hősnőt alakíthattam. Ugyancsak felvételről idéztük Az árnyék nélküli asszonyt. Művészi, szakmai és emberi szempontból is rengeteget kaptam Richard Strauss főművétől."
Természetesen szóba kerül a Gioconda is, amelyet február 22-én mutattak be az Erkelben: „Egy csoda, gyönyörű, szívesen készültem rá. Kicsit kusza a cselekmény, olykor bőbeszédű a szöveg, sok a recitativo, de a zene Puccini felé mutat. Nem véletlenül, hiszen Puccini Ponchielli tanítványa volt. Ebben érzem a legfőbb értékét."
E visszatekintés afféle „hivatástisztázás", és benső megerősítés is a jövőre nézve: „Fiatalkoromban álmodoztam arról, hogy énekesnő leszek, aztán egyszer csak ott álltam a lehetőségek ajtajában. Meghatározó volt az énektanárnőm, nagy találkozásként emlékszem a Pavarotti-énekversenyre, élményt jelentett valamennyi Verdi és Puccini szerep, és ahogy említettem, ajándékként élem meg a többit. Olyan gyorsan telt el ez a huszonöt év! Minden pillanatát szerettem, onnantól kezdve, hogy egy-egy új kottát a kezembe vettem. A lelkesedésem változatlan, sőt! Most már a legfőbb nehézség az, hogy estéről estére legyőzzem és felülmúljam önmagam. Keresem a kihívásokat, de mindig szót fogadtam és művészi alázatban tudtam járni. Semmilyen hivatást nem lehet tisztelet és szorgalom nélkül végigvinni, beteljesíteni. Kellettek hozzá a fejbekólintások, a visszautasítások, a nemek is. Mert hittel élve nincs véletlen. Hálás vagyok. Ez végig kegyelem."
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Kiemelt fotó: Sümegi Eszter a gálán / Berecz Valter
