Valójában igen keveset lehet tudni Kövecses Béla életéről. A Magyar Színházművészeti Lexikonban pusztán rövid szócikket kapott, Várnai Péter 1974-es Operalexikonjából pedig érthetetlen okokból kimaradt a neve. Hogyan jutott el a tenorista az Operaház színpadáig?
Édesapám budai tisztviselőcsaládban született, és már kiskorában hegedülni tanult. Igazi szenvedélye azonban az énekhang volt, állítólag az asztal alatt hallgatta a detektoros rádiót, és a kedvence már ekkor is egy tenorista, Beniamino Gigli volt. Énektanulásról azonban szó sem lehetett, legszebb éveit vágta félbe a II. világháború. Huszonnégy évesen kellett bevonulnia, Erdélyben harcolt, zászlósként. Egy orosz golyó keresztüllőtte a karját, amit később tökéletesen tudott használni, de a heg egész életére megmaradt. Szovjet fogságba kerülve a tábori orvos le akarta vágni a roncsolt kezet, de édesapám nem engedte, akkor és ott teljesen lehetetlen volt az érve: fél karral hogyan lehetne operaénekes!? Nyilvánosan fogolytársai előtt lépett fel először, s szerencsére elég gyorsan haza is került, majd felkereste Jámbor Lászlót. Édesapám az Operaház népszerű baritonjától kapta az első hivatalos énekóráit, és 1946 őszén a színház tagja lett.
Kövecses Bélát Tóth Aladár szerződtette, első feladata az Aida Hírhozója volt, s már az első évadjában hat szerepet kapott. A legendás igazgató gondosan építette fel a kezdő művész karrierjét, az első főszerepét, a Gianni Schicchi Rinuccióját 1949 tavaszán bízta rá.
Édesapám gyakran emlegette az 1947-es római nyarat, amikor néhány pályakezdő kollégájával együtt több héten keresztül Manfredi Polverosinál tanulhatott. Amikor Tóth Aladár meglátogatta őket, nem győzött csodálkozni, mert valóban az énekórákra jártak, ahelyett, hogy az örök városban csavarognának. A direktor igazán vigyázott a művészeire, édesapám például a nagyobb feladatait ? mint a Szöktetés a szerájból Pedrillója, a Bánk bán Ottója vagy a Pillangókisasszony Pinkertonja ? a Gördülő Opera tájelőadásain énekelte először.
Szüleimnek egyetlen gyermeke vagyok, édesapám pedig fiút várt, így meglehetősen vagány nevelésben részesültem mellette. Hároméves lehetettem, amikor elvittek a Lakméra, ami ugye nem egy vidám darab. Teljesen átéltem az előadást és sírtam amikor édesapámat megkéselték, aztán a tapsrendnél a mellettünk ülők nagy derültségére így kiáltottam fel: ?Hát mégis él!? Igen gyorsan színházi gyerek lettem, nemcsak a színfalak mögül, vagy a tűzoltó fülkéből nézhettem az előadásokat, olyan művészek karjaiban, mint Orosz Júlia, hanem öt-hat évesen elkezdhettem statisztálni, természetesen elsősorban azokban a darabokban, melyekben édesapám fellépett, a János vitézben, a Farsangi lakodalomban és Az eladott menyasszonyban. Nagyon szerettem volna eljátszani Cso-cso-szán fiacskáját is, de azt édesapám nem engedte, mondván: enélkül is elég megrázó számára a III. felvonás.
Milyen volt Kövecses Béla otthon?
Szabadidejét általában családi körben vagy régi barátai társaságában töltötte. Zárkózott ember volt, de a pályája iránti elhivatottsága, kedves, intrikamentes természete miatt mindenki szerette. Énekmestere dr. Sipos Jenő volt, szerepeit először otthon, a zongora mellett tanulta. Országos ismertségre a Rádióban énekelt számos operettszereppel tett szert, de gyakran hívták Ausztriába és az NSZK-ba is operettestekre. Emlékszem, milyen sok rajongói levelet kapott, amiket dedikált fotókkal viszonzott. Ezeket ő maga hívta elő, én meg gyakran csatlakoztam hozzá. Nagyon szeretett balatoni telkünkön kertészkedni, legbüszkébb a magyar fajtákból gondosan válogatott szőlőjére volt. 25. operaházi jubileumán Rodolfót énekelte, 1975-ben érdemes művész lett. Bár még több főszerepet megformált, az utolsó években inkább kis feladatokat kapott, így fájó szívvel, de a jubileumi előadás után néhány évvel nyugdíjba vonult. Ezután a főszerepet rajongva szeretett Gergely unokája töltötte be életében.
Az eredeti interjú az Opera Magazinban jelent meg.
