Terezinben (Theresienstadtban) működött a nácik egyik legaljasabb, képmutató halálgyára. A nemzetközi vöröskereszt oda látogató küldötteit kávéházakkal, gazdag árukínálatú boltokkal, önfeledten játszó gyerekek, sportokat űző emberek látványával és róluk készült idillikus filmekkel kápráztatták el, így nem érezték szükségét, hogy bármiféle segítséget nyújtsanak a tábor lakóinak ? jóllehet, már önmagában az sem rendben lévő, hogy ártatlan embereket fogva tartanak. A ,,kirakat? szereplőit másnap Auschwitzba hurcolták. Terezin magyar áldozatokat is követelt, a II. világháború utolsó napjaiban magyar zsidók sokaságát vitték oda. Őket ,,kisipari? módszerrel ölték meg. A tábor vezetője igyekezett eltüntetni a bűnjeleket, és miután a láger felszabadult, próbálta kedvező színben feltüntetni a múltat. A Verdi-előadás hivatkozási alapot jelentett arra, hogy jó sorsuk volt a deportáltaknak: színdarabokat, zeneműveket adtak elő.

Zsimu2018_Defiant_Requiem_Foto-Vajda_Tamas_2

 

A prágai konzervatóriumban végzett Rafael Schäechter a terezini koncentrációs tábor zsidó foglyaiból, többek között deportált művészekből összeállított egy százötven fős kórust, megtanulták és ,,fejből? előadták Giuseppe Verdi Requiem című oratóriumát. A produkció hatalmas erőfeszítést kívánt a szereplőktől, hiszen napi tizenkét-tizennégy órában keményen dolgoztatták őket, szinte étlen-szomjan, jártányi erejük sem volt, sokukat betegségek is gyötörték. A túlzsúfolt barakkokban gyakran söpörtek végig különböző járványok. Schäechter a drámai erejű zene és az isteni akaratot is kifejező latin szöveg miatt választotta Verdi Requiemjét, ezzel öntött lelki erőt szenvedő rabtársaiba: amit nem mondhatnak el szóban, azt elmondják zenében. A Requiem eléneklése reménysugár és egyfajta ellenállás volt: 1943-ban és 1944-ben összesen tizenhat alkalommal adták elő, egy csempészett kotta segítségével, zongorakísérettel. A kórus létszáma egyre fogyatkozott, tagjait időről időre Auschwitzba deportálták, többüket már a próbák folyamán elvitték, de nem adták fel: 1944 októberére már csak hatvanan maradtak, majd az utolsó előadás után mindnyájukat elhurcolták, és csaknem mindegyiküket meggyilkolták Auschwitzban. Magát Rafael Schäechtert is az előadás után Auschwitzba deportálták.

 

Murry Sidlin amerikai karmester koncertdrámája, a Defiant Requiem: Verdi Terezinben tiszteletteljes főhajtás Rafael Schäechter és kórusa, Theresienstadt mártírjai emléke előtt. Az Ellenálló Requiemet 2002 tavaszán Oregonban, az Oregoni Szimfonikusokkal mutatták be először (több mint kétszáz televíziós csatornán közvetítették az előadást), azóta a Defiant Requiem Alapítvány Murry Sidlin irányításával járja vele a világ nagyvárosait. Emlékezik és emlékeztet. A művet több alkalommal előadták Terezinben is. Sidlin különleges, multimédiás produkciójában az eredeti Verdi-oratórium tételei között kibontakozik a terezini történet: prózai szövegek hangzanak el, egy nő és egy férfi mesélőtől hallhatjuk a tényeket, de korabeli filmrészleteket, valamint interjúkat is vetítenek. Túlélők, az egykori kórus tagjai videóinterjúkban idézik fel az emlékeiket, továbbá bepillanthatunk abba az 1944-es náci propagandafilmbe, amely ? a koncentrációs tábor hamis ábrázolásával ? meg akarta téveszteni a világot. Az oratórium szövegét, az adott ország nyelvén, kivetítőn olvashatja a közönség. Az Ellenálló Requiem felemelő dráma a reményről és az akaratról. Lenyűgöző, megindító példázata annak, hogy a hit és a művészet erejével hogyan nyerheti vissza emberi méltóságát a mindenétől megfosztott, végletekig megalázott ember.

 

?A foglyokból álló közönség tagjainak visszaemlékezései szerint az előadás módját ugyanolyan mértékben érezték inspirálónak, mint magát a zenét? ? mondja Murry Sidlin. ?Mert azok az élők, akiket állandó rettegés, éhezés, szélsőséges durvaság és halál vett körül, megtapasztalták a nagyszerű muzsika által közvetített harmóniát, egyensúlyt, amely újjáélesztette bennük a méltóság, a bátorság és a remény érzését. Ezek az előadások mind az előadók, mind a közönség számára megerősítést jelentettek, és emlékeztették őket a bebörtönzés embertelensége előtti életük szépségére.? A Verdi-mű eléneklése tiszteletre méltó, csodálatos, humánus tiltakozás volt a nácik embertelen tettei ellen. A kórustagok, akik túlélték a náci tábor borzalmait, soha nem azt kérdezték, hol volt Isten, hanem azt, hogy hol volt az Ember.

Zsimu2018_Defiant_Requiem_Foto-Vajda_Tamas

 

Murry Sidlin a Baltimore-i Szimfonikusoknál kezdte a pályafutását Sergiu Commissiona asszisztenseként, majd a Washingtoni Nemzeti Szimfonikusoknál folytatta, ahol négy évig Doráti Antallal dolgozott. Tizenkét évig volt a New Haven-i Szimfoniusok zeneigazgatója, nyolc évig pedig a kaliforniai Long Beach Szimfonikusoké. Több mint harminc évig művészeti vezetőként jegyezte az Aspeni Zenei Fesztivált, David Zinmannal pedig megalapította az Aspeni Amerikai Karmester Akadémiát. Sidlin San Francisco, Houston, Pittsburg és Minnesota legkiválóbb zenekaraival muzsikált, illetve muzsikál, de vezényelt már többek között Jeruzsálemben, Monte Carlóban, Vancouverben, Madridban, Vilniusban és Budapesten is. A Defiant Alapitvánnnyal már több mint tíz éve viszi a világba az Ellenálló Requiem örök aktualitású, emlékező üzenetét. Tehetsége, pozitív gondolkodása, a zene erejébe vetett hite ugyanolyan erősen sugárzik Verdi zenéjén át, mint anno Rafael Schäechteré.

 

A Defiant Requiemet Magyarországon 2010-ben, a Vasúttörténeti Parkban hallhatta először a közönség (az akkori híradások Lázadó Requiem címen számoltak be róla). Abban a produkcióban százhúsz tagú, nemzetközi kórus énekelt: a Washingtoni Katolikus Egyetem negyventagú énekkarához csatlakozott a Honvéd Férfikórus és az Angelica Leánykar. A szólisták Sümegi Eszter (szoprán), Meláth Andrea (mezzo), Fekete Attila (tenor), Bretz Gábor (basszus) voltak, a prózai szövegeket Béres Ilona és Garas Dezső olvasta fel, és a MÁV Szimfonikus Zenekar működött közre. A 2018-as vígszínházi előadásban a Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát, szólistaként Ádám Zsuzsannát (szoprán), Fodor Bernadettet (mezzo), Boncser Gergelyt (tenor) és Kovács Istvánt (basszus), mesélőként pedig Béres Ilonát és Bálint Andrást hallhattuk. A Magyar Állami Operaház művészei, Béres Ilona és Bálint András (ahogy nyolc éve az akkori előadók is) Murry Sidlinnel tökéletes összhangban döbbenetes erejű összművészeti produkciót alkottak. Hatását mi sem jelezte jobban, mint a nézőtér koncert végi elmélyült csendje. Az idősebb és a fiatal hallgatók egyaránt megértették a mű üzenetét. A Defiant Alapitvány jóvoltából a dámakoncertet díjmentesen, illetve jelképes, 500 forintos regisztrációs díj ellenében tekinthette meg a Vígszínház teltházas, 1160 fős közönsége. Különös egybeesés, hogy Rafael Schäechter május 27-én született (1905-ben), az emlékének (is) szentelt koncertet pedig az évforduló után egy nappal, május 28-án tartották.

 

Az előadást huszonnégy ország budapesti nagykövete, valamint amerikai, izraeli, svéd és holland turisták is megtisztelték jelenlétükkel. Az izraeli csoportok kifejezetten a Zsidó Művészeti Napok eseményeire érkeztek Budapestre. A tervek szerint a Defiant Requiemet jövőre ? olasz?magyar szervezésben ? több olasz nagyvárosban is bemutatják, és tárgyalások folynak arról, hogy Budapestre is visszahozzák, akár már 2019-ben.

Írta: L. Horváth Katalin

Fotó: Vajda Tamás