Tulp doktor visszatér - FATUM

Ez az előadás végeredményben egy istenkeresési kísérlet, még akkor is, ha nem túl szelíd, sőt, akkor is, ha néha blaszfémiának álcázza magát. Az istenkeresésnek már csak ez a természete: a végletek közti hánykódás, a paradoxonokba gabalyodás, de még a tagadás is lehet olyan út, mely közelebb visz. A paródia is. Az is, ha együtt skandálja mindenki, ütemre dobolva: ?Is-ten-lét-bizo-nyí-tás?, az is, ha giccses revüszámot adnak elő e témában, és az is, ha körkérdéssel szavaztatják meg az embereket a hitükről.

 

A díszlet ? mely Ágenst és Philipp Juditot dicséri ? lenyűgöző a maga módján: a színpad hátterében három óriási harang lóg, melyre három, földre festett céltábla rímel, a fémesen csillogó, hosszú boncasztalra és a hozzá tartozó orvosi műszerekre pedig egy hatalmas fürdőkád és három, friss hantot idéző, virágszirmokkal meghintett földkupac. Ezek a sírok bent, a nézőközönség soraiban találhatók, ahogy beülünk, vigyázni kell, hogy kikerüljük a földön heverő szereplőket, Madák Zsuzsannát, Ágenst és Simán Évát. Őket akár sorsistennőknek, Moiráknak is gondolhatjuk, de a kígyóhajú Gorgókat is felidézik, akik a tekintetükkel kővé dermesztik a halandókat. A színpadi karakterek között szerepel még egy félkegyelmű szent ? Philipp György ?, egy őrült tudós ? Fogarasi Gergely ? és egy sminkesbe oltott plasztikai sebész ? Károlyi Balázs. Szimbolikus, hogy az orvosi beavatkozásokat mindig férfiak végzik, a kísérleti alanyok, a nők arca pedig a műtőasztal mögötti vetítővászonról óriás Medúza-főként néz vissza ránk.

 

Philipp György csorgó nyálú, reszketeg idiótát alakít, olyannyira jól, hogy elsőre alig felismerhető a személye. Ő az őrült tudós védence, csicskása, imádottja, fő kísérleti alanya. Egy értelmi fogyatékos, aki a maga hitével teljes kétségbeesésbe kergeti a megszállott boncnokot. Az előadás legszebb pillanata, amikor először énekelni kezd, és a harangokat is ő szólaltatja majd meg később. Igazi orosz hős, mintha egy Tarkovszkij-filmből vagy egy Dosztojevszkij-regényből bukdácsolt volna elő.
Károlyi Balázs szintén a tudós segédjeként lép színre, ő az, aki elmaszkírozza a műtőasztalon feltálalt nőket, Simán Évát hatalmas békaszájjal torzítja el, Madák Zsuzsanna tekintetét kráterré üresíti, Ágens homlokára daganatot biggyeszt. Mindeközben (nyilván, mert eredeti, sminkes szakmájában mozog a színpadon is) marad benne valami civilség: ő az, aki látszólag kiszólhat a darabból. Ágens bonyolult, utalásokkal teli, költői szövege ? mely tele van mitológiai töredékekkel, bibliai idézetekkel ? nagyon erős, de szerzője túlságosan felelőtlenül zúdítja a nézőkre. Mindez persze nagyon is reflektáltan zajlik, hiszen a szövegben a rendreutasítás is szerepel, Károlyi Balázs az, aki olykor rászól az óvatlanul beszélőre, hogy inkább hallgatnia kéne.    

 

A Fogarasi Gergely által alakított őrült tudós figurája igen árulkodó, hiszen ő folyamatosan kísérletezik a többiekkel: féltékeny az idiótára, mert annak van hite, a sebeit cincálja, mint egy szadista gyerek, hogy vajon fáj-e neki, a három nőalakot pedig még szörnyűbb tortúráknak veti alá. Simán Éva az első nőfigura, akit ?megműt?, azaz feltrancsírozza a nő furcsa, daganatszerűen kitüremkedő hasát, de Ágensnek például egyenesen a fejébe fúr bele ? stílusosan egy régi rokkát idéző, kerékkel forgatható ? fúróval. Ez a figura különben asszociatív módon egyesíti mindazt, ami még mindig az uralmi pozíciót jelenti, nem véletlen, hogy férfi, hogy a tudomány nevében cselekszik és hogy ő az, aki az úgymond őrült (=képzeletgazdag, intuitív) nőkön gyakorlatozhat. Erről a képről a századelőn praktizáló freudista orvosok ugranak be, akik a ?hisztérikus? női pácienseik ?gyógyítását? nyilvános körben, mintegy spektákulumként végezték, mely attrakció valójában csupán az adott hatalmi viszonyokat képezte le.
 

 

Ágensnek mintha az lenne az igazi fájdalma ebben a darabban, hogy amíg a görög kultúrában még egymás mellett élt az apollói és dionüszoszi minőség, a kereszténység helyből diszkvalifikálta az ösztönöket, majd pedig a hit is átadta a helyét a tudománynak. Ma pedig az ösztönöket, szenvedélyeket, a szexualitást, a vallásos hitet mintha csupán adminisztratív hibaként észlelné a rendszer, egy elhanyagolható kisebbség ? nők, bolondok, hülyék ? hobbijaként.

 

Én koherensnek tartom ezt a véleményt, (ha jól értem), de nem így gondolkodom, például meggyőződésem, hogy a szenvedélyek-érzelmek nevében legalább annyi gazemberséget elkövetnek, mint az ész nevében. Így aztán személy szerint inkább annak örülök, hogy a látvány nagyon izgalmas, hogy Philipp György ismét gyönyörűen énekel, hogy Ágens alaposan megdolgoztatja a szereplőit és meglepi a nézőit, hogy sokkal jobb darabot csinált, mint a trilógia első darabja, a Düh volt, és hogy egyszerűen nem képes leszállni a valóban fontos kérdésekről.