Egy kis aragóniai faluban, Fuendetodosban látta meg a napvilágot, egy aranyozómester hat gyermeke közül negyedikként. A család még abban az évben Zaragozába költözött, Goya itt végezte iskoláit és kötött életre szóló barátságot a gazdag kerekedő Martin Zapaterrel, későbbi levelezésük bepillantást enged a festő legendákkal övezett életébe. Művészi tanulmányait 1759-ben José Luzán rajzakadémiáján kezdte, később majdani sógora, Francisco Bayeu madridi műtermében dolgozott, de összekülönbözött vele és távoznia kellett, s az akadémiára nem vették fel.
Huszonöt évesen Itáliába utazott, a legenda szerint torreádorként, avagy utcai akrobataként lépett fel, mert szépen énekelt és táncolt. Rómában festett Hannibál-képe elismerést kapott, de díjat nem, s visszatért Zaragozába. 1774-ben feleségül vette Bayeu nővérét, és hat gyermekük született, de csak egy élte túl a festőt.
Goya 1775-ben Madridban telepedett le, a Királyi Szövőműhelynek tervezett a spanyol nép életét megörökítő kartonmintákat. Bejáratos lett a királyi udvarba is, Krisztus a kereszten című képe alapján 1780-ban a San Fernando művészeti akadémia tagjává választották. Keresett, népszerű portréfestő lett a királyi udvarban és a spanyol nemesség körében is, 1786-ban a gobelin-gyár udvari tervezőjének nevezték ki. Pannója, a San Izidoro napi búcsú a táj-, városképet s a tömeget harmonikusan hangolja össze, nagy szeretettel ábrázol gyermekeket, mellékalakjait is kitűnően jellemzi. Utolsó szőnyegtervei már enyhén szatirikusak.
1786-ban megkapta a királyi festő címet, a dinasztia tagjairól festett portréi és csoportképei leleplező erejű, szinte karikatúra-szerű alkotások, dekadencia, degeneráltság, butaság sugárzik róluk.
Amikor az 1790-es években a francia felvilágosodás spanyol földön is elterjedt, Goya a nép sorsát örökítette meg Nagypénteki processzió és Az inkvizíciós törvényszék ülése című vásznain. Grafikai sorozata, a 80 lapból álló Szeszélyek (Los Caprichos) szörnyei és démonjai a zsarnokság, inkvizíció, őrültség, börtönök, kínzókamrák és kivégzések világát idézik, s mivel számos ismert személyt ábrázolt a metszeteken, hamarosan le is állították forgalmazásukat.
Portréi mellett, mint az Alba hercegnője, az 1780-as évek végén festette fő egyházi művét, a madridi San Antonio de Florida kupolafreskóját. A királyi tulajdonú templomban mellőzte az egyházi piktúra kötöttségeit, képét az utca alakjaival népesítette be. 1800 körül festette meg talán leghíresebb képét, A meztelen Mayát, mely a női test ábrázolásának velázquezi és tizianói hagyományait vitte tovább, mitológia és allegóriák nélkül.
A prűd és konzervatív Spanyolországban a kép nagy felháborodást keltett, még az inkvizíció is Goya nyomába eredt. Ő nem volt hajlandó eleget tenni a Maya felöltöztetéséről szóló követeléseknek, inkább egy új képet festett A felöltözött Maya címmel. Egy másik elmélet szerint a kép modellje, egy arisztokrata felesége a szeretője lett, s mikor az elhúzódó munka eredményét a megrendelő látni akarta, gyorsan egy „szalonképes” művet is meg kellett festenie.
1792-ben súlyosan megbetegedett és elvesztette hallását, vélhetőleg a festékektől kapott ólommérgezés miatt. Betegsége és felesége 1812-ben bekövetkezett halála miatt egyre inkább magába fordult, kerülte a külvilággal való kapcsolatot. A változás művészetében is megmutatkozott, egyre sötétebb hangulatú képeket festett.
A napóleoni hódító seregek ellen 1808 és 1814 között zajló háború jeleneteit is megörökítette. A Harc a mamelukok ellen, valamint a Madrid védőinek kivégzése megrendítően ábrázolja az erőszakot. Megdöbbentő erejű fantáziájáról tanúskodik az 1810-es Kolosszus, Napóleon Európa feletti uralmának jelképe. A háború borzalmai címmel 82 lapból álló rézkarc-sorozatot készített, amelyen a harcokat, az éhínséget, a győztes reakció rémuralmát adja vissza, sajátos démonvilágával.
Az öreg Goya 1814-től magányosan és süketen élt Madrid mellett, a restaurációval nem tudott megbékélni, s állandóan az őrültségtől rettegett.
A nép által A süket házának (Quinta del Sordo) nevezett otthona falára festette meg a baljóslatú fekete festményeket, a 14 freskó önnön meghasonlását és népe sorsát ábrázolja, a legismertebb a Saturnus felfalja gyermekét. A freskókat ötven évvel halála után megpróbálták vászonra menteni, de a folyamat közben több is károsodott, ma a madridi Prado féltett kincsei.
Utolsó éveiben a feleségére rendkívül hasonlító, elvált Leocadia Zorilla gondoskodott róla, akit többször megfestett. Egyes feltételezések szerint a nő harmadik gyermekének Goya volt az apja. A festő 1819-ben újabb súlyos betegséget kapott, Goya és orvosa című képén szenvedéseit adja vissza. Vallásos képei (Krisztus az olajfák hegyén) korábbi műveinél őszintébb áhítatról tanúskodnak, Bikaviadal című rézkarcsorozata 32 lapja nagy népszerűségnek örvendett a spanyol közönség körében. Az idős és kiábrándult művész 1824-ben a franciaországi Bordeaux-ba költözött, két évvel később lemondott a királyi festői címről. Goya 1828. április 16-án halt meg Bordeaux-ban
Goyát sokáig nem ismerték hazáján kívül, csak a 19. század végén fedezték fel.
Képei Londonban, Berlinben, Bécsben is óriási sikert arattak, s ekkor kezdődött a mára hatalmasra duzzadt Goya-irodalom virágzása, Picasso és Dalí is sokat merített Goya művészetéből. 2006-ban Milos Forman forgatott életéről filmet Goya kísértetei címmel. Műveiből jelentős gyűjteménye van a budapesti Szépművészeti Múzeumnak is, ahol Leány korsóval és Köszörűs című képeit és számos grafikáját őrzik.
Nyitókép: Goya önarcképének részlete, képek forrása: Wikipedia
