A mostani Waldsee 1944 című kiállítás a magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából jött létre, és a II. világháborúban elpusztított 565 000 magyar zsidónak állít emléket. Jelen kiállításon írók, költők emlékeznek.
Waldsee. 1944 nyarán, amikor a magyarországi deportálások már javában folytak, sok-sok levelezőlap érkezett ezzel a feladóval Budapestre. Szűkszavúak voltak és nagyjából mindben ugyanaz a pozitív üzenet állt.
„Jól vagyok, dolgozom." „Szerencsésen megérkeztem, a szakmámban kaptam munkát".
A helyszín valójában fiktív, pontosan ilyen nyaralóhely nem létezik. Van viszont hozzá nagyon hasonló nevű, tucatnyi is, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Waldsee egy „átlagolt", ellenőrizhetetlen hely.
A levelezőlapok valójában Auschwitzból érkeztek, és rendeltetésük az volt, hogy - hamis látszatot keltve - megnyugtassák az otthon maradottakat, hogy minden rendben van, életük nem forog veszélyben. Ezeket a levelezőlapokat azonban az SS-tisztek íratták az elgázosítás előtt álló zsidókkal.
A 2B Galéria jelen kiállításra írókat, költőket, irodalmárokat kért föl egy magyar nyelvű, maximum harminc szavas, kézzel írt szöveg megalkotására. A 78 beérkezett szöveg a ma is használatos standard postai formátumra került rá, formailag tehát megegyeznek az auschwitzi levelezőlapokkal.
Ezek a levelek vannak kifüggesztve a galéria falára, szép sorban, egymástól egyenlő távolságra. Pontos rendben. Az egyforma méret, a megegyező formátum formailag remekül összefogja a kiállítást. A levelezőlapok egy nagyon feszes, repetitív, szekvenciális ismétlődést alkotnak: tíz és félszer tizenöt centiméterbe sűrített gondolatokat olvasunk. A Waldsee 1944 tíz és félszer tizenöt centiméterbe sűrített megemlékezés.
Van ebben a rendben valami félelmet keltő: ez a sok levél együtt az embertelen kegyetlenségről tanúskodik, felidézi a vagonokba zsúfolt embertömegeket, az erőltetett menet rendjét, a krematóriumba vezetett sorokat.
Ezt a monotonitást azonban néhány alkalommal megtöri egy-egy eredeti Waldsee-i levelezőlap másolata: megrázó olvasni a halál torkában írt egyszerű szavakat. A Zsidó Levéltárból származó levelek újra és újra eszünkbe juttatják, hogy a felkért szerzők által írt sorok sem pusztán irodalmi szövegek, ezek a sorok túlmutatnak önmagunkon.
A hazugság-igazság, valóság-képzelet, dokumentum-fikció határai elmosódnak. Ezt csak tovább erősíti, hogy a kiállítás úgy mutatja be ezeket a leveleket, mint egy archívum egyforma méretű tárgyait.
De mégis hogyan szolgálhatja hitelesen a megemlékezést egy olyan szöveg, amelyet 75 év távlatából írtak, amely csak kommentálja vagy imitálja a valódi üzeneteket?
A fiktív levelek egyéni sorsokba helyezkednek, amely kétszeresen áttételes játék, hiszen egy eleve hamis-hazug helyzetet képeznek le. Mégis alkalmasak arra, hogy a befogadóból kiváltsák az emlékezést, és pontosan azért, mert személyessé, konkréttá teszik a tragédiát.
A levelek ugyanis nem a holokauszt borzalmáról beszélnek, nem sokkolni szeretnének, nem arról szólnak, hogy hány és hány embert deportáltak és gázosítottak el a nácik. Ennyi év távlatából ugyanis nem lehet mit kezdeni az általános, végtelenségig tágított, univerzalizált holokauszt-fogalommal, a továbblépéshez más is kell.
Ma már csak a személyes történetek, az egyéni sorsok alkalmasak arra, hogy kapcsolódhassunk a 75 évvel ezelőtt történt borzalmakhoz, hogy azokat zsigerileg átérezhessük és megérthessük: csak a véletlen műve, hogy ez nem velünk, a mi családunkkal történt.
A galéria falain számos egyéni sors jelenik meg, amelyek ugyan fiktívek, mégis alkalmasak arra, átélhetővé tegyék a történteket.
Van a levelek között néhány olyan, amely nem pusztán belehelyezkedik az eredeti levelek kontextusába, de a jelenből reflektál is arra. Például Krusovszky Dénesé: „Waldsee nem Ausztriában van. Igaz Ausztria sem Ausztria többé, mint ahogy Magyarország sem Magyarország már. Waldsee az Waldsee az Waldsee az Waldsee. Egyébként jól vagyunk, jól bánnak velünk, várjuk érkezésetek."
Vannak olyan szövegek is, amelyek arról szólnak, hogy a holokausztról való megemlékezés azért sem problémamentes, mert nincs, aki elmesélné az átélt történeteket. Hevesi Judit például így ír: „Arra kérsz, hogy emlékezni tanítsalak, de ami nincs, az én vagyok. És mi azóta is a jeges szélben állunk, a jeges szélben állunk, fiam.", Kabai Lóránt szövege pedig így hangzik: „tömött vonaton nach „waldsee" / egyik nem néz a másik szemébe / másik úgyszint nem az egyikébe / elnyeletés ez, sosem emelkedhet már fel / a teljesen elégő áldozat."
Vannak burkolt üzenetek, utalások is éppúgy, ahogy voltak az eredeti Waldsee-i levelekben: Szántó T. Gábornál a sor, amely így hangzik: „Megnyugtatásotokra nem tudok mást mondani, mint hogy annál rosszabb aligha történhet, mint ami korábban megtörtént."
Láng Orsolya egy idilli tájat fest le: csend van, nyugalom, békésnek tűnik minden. Majd jön a sor, amivel kirángat minket ebből az idillből, és bedob a valóságba: „Hullahegyek csúcsán ezüstös hó dereng" - borzaszt el a kép.
Borda Réka „Örülök, hogy itt nyaraltam" egysoros üzenetét barakkok sora veszi körül, Szűcs Teri pedig népdalnak álcázza mondanivalóját: „Jól vagyunk, dolgozunk. Népdalt is szoktunk énekelni: Eladták a cigányságot a magyarok a németeknek / a zsidókat odaadták ingyen / a cigányokért darabonként egy fillért kértek. (Osztojkán Béla gyűjtése) Jól vagyunk, dolgozunk."
Hosszan sorolhatnánk még a példákat, nagyon sok megrázó és jó néhány ötletes szöveget láthatunk a galéria falain, érdemes végigolvasgatni őket, hogy szembesüljünk és emlékezzünk.
A kiállítás augusztus 9-ig látogatható a B2 Galériában.
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
