A művészet nem légüres térben létezik, egy film pedig képes tükrözni korának attitűdjét és kulturális korszellemét, függetlenül attól, hogy alkotója milyen történetet mesél el. Ez olyan értékes kulturális dokumentumokhoz vezethet, mint például Harmony Korine Kölykök című filmje, amely bonyolult képet ad az 1990-es évek Amerikájának peremén élő fiatalok életéről, vagy Robert Altman Nashville-je, amely a hetvenes évek politikájába ugrott fejest.
Más filmek az adott kor káros sztereotípiáit is tükrőzik, így a 20. század eleji nyílt rasszizmust vagy a Hollywoodot régóta átható, rejtett nőgyűlöletet. Az ilyen filmek érdekes kulturális útjelzők, amelyek megmutatják, hogy a társadalom és a populáris kultúra mennyit változott, noha tagadhatatlanul kényelmetlen élményt nyújtanak a folyamatosan változó modern társadalom számára.
Tíz olyan, bemutatásakor nagy népszerűségnek örvendő alkotást válogattunk össze, amelyek nem állták ki az idő próbáját, és sajnos egyáltalán nem úgy öregedtek, mint egy jó bor a megfelelő hőmérsékletű pince mélyén – hanem sokkal inkább úgy, mint egy konyhapulton felejtett elfolyó sajtdarab.
Nézzük hát őket!
1. Elfújta a szél (1939)
Nagyon szép emlékeket őriztem gyerekkoromból ezzel a filmmel kapcsolatban: Scarlett O’Hara (Vivien Leigh) és Rhett Butler (Clark Gable) szerelmének története a polgárháború árnyékában egy igazán epikus, grandiózus darab emlékezetes karakterekkel. Aztán 2018-ban megnéztem Spike Lee Csuklyások című moziját, ami hihetetlen igaz történetet mesélt el egy Colorado Springs-i afroamerikai rendőrről, aki beépült a hírhedt Ku-Klux-Klan legmagasabb köreibe, hogy megakadályozza, hogy a szervezet átvegye az uralmat a város felett. A film az Elfújta a szél jelenetképeivel kezdődött, én pedig egyáltalán nem értettem, hogy miért.
Az 1939-es Elfújta a szél, amely Margaret Mitchell regényéből készült, vaskosan hozzájárult a Konföderáció kultuszához. Az írónő családja miatt rokonszenvezett a Déllel, és noha a regény elítélte a szélsőségeket, a háború utáni áldatlan állapotokért a felelősséget a különösen kegyetlennek és tuskónak ábrázolt északiak, az őket kiszolgáló szegény déli fehérek, valamint a volt rabszolgák nyakába varrta. A déli földbirtokos elitet mindenért felmentette: jólelkű áldozatként ábrázolta őket, akiknek kultúrája a mérce a társadalomban. Mitchell (és a film) gyakorlatilag emberbaráti intézményként állítja be a rabszolgatartást.
Újranéztem a filmet a Csuklyások után, és nem volt benne köszönet: olyan mondatok röpködnek benne, amelyekben például Scarlett rajongásának tárgya, Ashley Wilkes elmereng a múlton, hogy milyen boldog idők is voltak, amikor „a négerek kacagását hozta a szél”. A filmből egyébként kimaradt az a jelenet, amelyben Wilkes és társai a Ku-Klux-Klan keretében leckéztetik meg a déli hölgyeket zaklató feketéket. Az Elfújta a szél a Ku-Klux-Klant az előkelő urak önvédelmi köreként mutatta be, de ezen túl is hírhedtté vált az afroamerikaiak vitatott ábrázolásáról és a rabszolgaság kérdésének kifehérítéséről.
David Reynolds brit történész megjegyezte: „A háttérben a fekete rabszolgák többnyire kötelességtudóak, elégedettek, és nyilvánvalóan képtelenek az önálló létezésre.” Dacára azonban annak, hogy faji szempontból máig az egyik legvitatottabb mozgókép, az Elfújta a szél a valaha készült legjobb filmek egyikeként maradt fenn. A film egyik mellékszereplője, a Scarlett dadáját alakító Hattie McDaniel volt egyébként az első fekete színész, aki Oscar-díjat kapott, ám szégyenszemre előre megírt köszönő beszédet kellett felolvasnia a szobor átvételekor, és nem ülhetett a fehér színészekkel egy asztalhoz.
2. Amerikai szépség (1999)
Egy másik film, amiért rajongtam annak idején: az Amerikai szépség négy fontos Oscart nyerhetett a legjobb film, a legjobb forgatókönyv, a legjobb rendező és a legjobb színész kategóriában. Egy középkorú férfiról, Lester Burnhamről (Kevin Spacey) szól, aki az életközepi válság (csúnyábban mondva: férfiklimax) klasszikus fázisain megy át. Lánya tinédzser barátnője megszállottjává válik, elkezd gyúrni, és otthagyja az állását. Mai szemmel nézve meglehetősen bizarr, hogy egy negyvenes apa szexualizál egy kiskorú, középiskolás lányt, egy másik szál pedig arról szól, hogy az ő lányát eközben a fura szomszéd srác folyamatosan kukkolja a kamerájával.
A film azonban más kérdéseket is feltár, mint például a konformitás és az elnyomás – olyan dolgokat, amelyekkel világszerte sokan szembesülnek. Leginkább talán mégis a főszereplője miatt kellemetlen újra nézni az Amerikai szépséget: noha Kevin Spacey egészen csodálatosat alakít, az elmúlt évek során a színész nevéhez tucatnyi szexuális zaklatási vád tapadt – többek között egy kiskorú fiúval kapcsolatos ügyben. A film nézése közben ma már nagyon nehéz nem gondolni erre a tényre.
3. Álom luxuskivitelben (1961)
A Truman Capote regényéből készült azonos című Álom luxuskivitelben talán az egyik legtöbbet hivatkozott film a popkultúrában. Még azok is, akik nem a ‘60-as években nőttek fel, gyakran emlegetik Audrey Hepburnt (vagy a filmben szereplő karakterét, Holly Golightlyt) stílusikonjukként. A „kis fekete” ruha alfája és ómegája, aki az ablakban ukulelézik és álmodozva énekli a Moon rivert. Népszerűsége ellenére a filmben van egy megbocsáthatatlan mozzanat: a film japán karakterének, I. Y. Yunioshinak (Mickey Rooney) ábrázolása. Yunioshi figuráját egy ingerült, ordibáló, bakfogú rasszista karikatúraként mutatja be a film, Rooney-nak pedig, aki nyilvánvalóan nem ázsiai származású, erős sminket és protézist kellett viselnie ahhoz, hogy eltúlozza vonásait.
4. Farkasokkal táncoló (1990)
Ezen a filmen felnőttként is úgy lehet bőgni, mint amikor először láttam régi elmosódott VHS-en, apró kocka tévé képernyőjén. Kevin Costner rendezte, 1991-ben pedig egy kalapnyi Oscart nyert, ám ma már nem vágtatna olyan magabiztosan azon a filmes prérin, az amerikai őslakosok néhány problematikus ábrázolása miatt. Az egyértelműen jó szándékkal készült és pozitív mondanivalójú filmet a törzsi vezetők azért bírálták, mert ez a történet ismét megerősítette a „fehér megváltó” narratívát, és a film ezáltal tudatlannak és hazafiasan arrogánsnak tűnhet. Ráadásul elég buta, leegyszerűsítő módon megkülönböztet „jó” és „rossz” törzseket. Ha pedig mindez nem lenne elég rossz, a film Martin Scorsese Nagymenők című filmjét győzte le annak idején az Amerikai Filmakadémia ítészei szerint. Ma már egész biztosan másképp döntenének.
5. Kék lagúna (1980)
Az 1970-es évek végén járunk, ami az amerikai filmművészet számára egy igazán nagyszerű időszak, ám a korszak egy olyan filmes alműfajt is létrehozott, ami ma már teljességgel elfogadhatatlan. Ez volt Woody Allen világa: itt egy olyan film, mint a Manhattan, amely egy negyvenes férfiról szól, aki egy 17 évessel jár, teljesen észszerűnek tűnt – legalábbis az összes többi férfi számára, akik életközépi krízisben szenvedtek, és ilyesmiről fantáziáltak.
A Kék lagúnában legalább a két főszereplő (Brooke Shields és Christopher Atkins) korban passzol egymáshoz, de a lakatlan szigeten játszódó szexuális ébredés történetének mintha egyetlen célja lenne: hogy az akkor mindössze tizennégy éves (!) Shields fiatalkori ártatlanságát és többnyire meztelen testét bámulja a néző. A színésznő utólag több interjúban elmondta, mennyire kényelmetlenül érintette a forgatás, és legfőképpen az, amikor a film reklámkampányában nézőcsalogatónak használták, külön kiemelték fiatal korát.
6. Miss Daisy sofőrje (1989)
Nem véletlen, hogy a listán ennyi legjobb film Oscar-díjas szerepel, az akadémia ugyanis gyakran olyan alkotásoknak ítéli oda az áhított szobrot, amelyeket társadalmilag és politikailag egyaránt progresszívnek ítélnek. A Miss Daisy sofőrje szintén ebbe a sorba tartozik annak ellenére, hogy a rasszizmust kétdimenziós módon közelítette meg, főszereplője, Morgan Freeman pedig egy 2000-es interjúban hibának nevezte a filmet.
Tovább rontja a helyzetet, hogy Bruce Beresford filmjével egy időben jelölték Spike Lee Do the Right Thing című kultfilmjét, amely kendőzetlenül tálalja a nézőknek a kortárs faji kapcsolatokról szóló bonyolult beszélgetéseket. Egyébként a Miss Daisy sofőrjéhez nagyon hasonló Zöld könyv pedig néhány éve okozott meglepetésgyőzelmet az Oscaron, ami jól mutatja, hogy az álomgyár vajmi keveset változott az évtizedek során.
7. A csaj nem jár egyedül (1999)
Szögezzük le: Robert Iscove műfajteremtő, őrülten népszerű tinivígjátéka nem az egyetlen felelőse ennek a furcsa és zavaró trendnek, amelyben fiúk egy „csúnya lányt” bálkirálynővé változtattak. Az 1999-es filmben a szépfiú focicsapat-kapitány, Zack (Freddie Prinze Jr.) fogad a haverjaival, hogy az iskola legfurább lányát (Rachel Leigh Cook) a legnépszerűbbé varázsolja, végül pedig mindez úgy sikerül, hogy a szóban forgó Lainey-t arra biztatja, hogy dobja el a szemüvegét és cserélje le a festőoverált egy feszes piros ruhára.
Ez a mai szemmel lekezelő és szexista film azt sugallja, hogy a szépség ilyen tipikus mércéinek birtoklása nélkül soha nem lehet egy nő sikeres vagy népszerű, így miután a fura lányt kigúnyolják külseje és személyisége miatt, teljesen átalakul, hogy lenyűgözze a férfit. Az egyik jelenetben egy másik férfi karakter ráadásul megkísérel szexuálisan zaklatni egy nőt a végzős bál után, de kiderül: csak viccnek szánta. Noha A csaj nem jár egyedül még mindig széles körben kedvelt és idézgetett mint a zsáner egyik klasszikusa, ma már számos aspektusa megkérdőjelezhető, és nem öregedett jól.
8. Oroszországból szeretettel (1963)
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a régebbi James Bond-mozik egyike sem tartja magát tökéletesen azon a bizonyos konyhapulton. A 007-es karakter lényege tulajdonképpen egy poros férfifantázia beteljesülésének edénye: Bond őrült izgalmas életet él, könnyedén laza, ugyanakkor bivalyerős, és persze olybá tűnik, hogy minden egyes nő vágyának tárgya, akire csak ránéz.
Nehéz kiemelni egy bizonyos régi James Bond-filmet, de az Oroszországból szeretettel című epizódban talán minden benne van, ami ma már nevetségesen szexistának hat. A legtöbb néző tisztában van ezzel, és a régebbi Bond-filmekhez alapból úgy áll, hogy azok humora és üzenete eltérhetnek a jelenlegi társadalmi szokásoktól, de aki nem nem tudja, mire számíthat, annak bizony könnyen elkerekedhetnek a szemei.
9. Indiana Jones és a végzet temploma (1984)
Újabb fájó vallomás: az Indiana Jones és Az elveszett frigyláda fosztogatói e sorok írójának gyerekkori nagy kedvence, de annak ellenére, hogy az ostoros-kalapos régészprofesszor kalandjai Hollywood egyik legsikeresebb franchise-ának számítanak, a sorozat második filmje, az Indiana Jones és a végzet temploma alaposan elvérzett a hindu kultúrával kapcsolatos rasszista sztereotípiák miatt. Emberáldozó bálványimádókként ábrázolják őket, és az egészről lerí, hogy olyan emberek találták ki, akik vajmi keveset tudnak az általuk ábrázolt kultúráról.
Amikor a főszereplők a film elején megérkeznek egy elszegényedett indiai faluba, megint láthatjuk a fehér megváltó trópust, mert a falunak „nagy szüksége van egy megmentőre, hogy visszaszerezze szent kövét”. A trió főszereplőknek a film során élő kígyókat, bogarakat, szemgolyólevest és majomagyakat szolgálnak fel, később pedig a szekta vezetője emberáldozatot hajt végre úgy, hogy puszta kézzel kitépi valaki szívét. Az ostoba, irritáló szőke nő sztereotípiájáról már ne is beszéljünk, de az azért külön vicces, hogy a film rendezője, Steven Spielberg feleségül vette a női főszerepet alakító Kate Capshaw színésznőt.
10. Én és én meg az Irén (2000)
Jim Carrey ritka jelenség volt a ‘90-es években: saját filmes műfajnak számított. Hollywood vígjátékokat, akciófilmeket, drámákat és Jim Carrey-filmeket készített, és legtöbbször ez utóbbi volt a legsikeresebb a mozipénztáraknál. A gumiarcú Carrey legyőzhetetlennek érezte magát, és mint a legtöbb sikeres komikus, ő is azt akarta, hogy színészként komolyan vegyék. Ám miután sorozatban három drámája – a Truman Show, Simon Birch, a kisember és az Ember a Holdon – bebizonyította, hogy a nagy kasszasiker leginkább az emberek megnevettetésére korlátozódik, Carrey visszatért a komédia meleg öleléséhez a Dumb & Dumber című opussal és a Farrelly fivérek másik vígjátékával, az Én és én meg az Irénnel.
Ebben a nyári filmben Carrey szelíd kisvárosi zsarut alakít disszociatív identitászavarral, aki olykor pszichopata alternatív személyiséggé válik: ez a két személyiség verseng egy nő vonzalmáért. A kritikusokat nem igazán érdekelte a film, leginkább azért, mert ugyanaz a régi Carrey volt, ami jól jött a mozilátogatóknak, akik 90 millió dollár hazai és 149 millió dolláros világszintű bevételt hoztak az Én és én meg az Irénnek. Egy olyan vígjátéknak, amely egy valódi, súlyos mentális zavart figuráz ki, ráadásul a carrey-i túlzásokkal. A skizofrénia pedig nem vicc, hanem komoly betegség. Az Én és én meg az Irén egy fáradt, poros vígjáték, amely ma már egy filmtervig sem jutna el.
