"A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak idegen földben, s e hamvaknak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezi. Hála legyen érte az isteni gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik" - állt Ferenc József király 1904. április 18-i uralkodói leiratában, melynek címzettje a magyar kormány feje, gróf Tisza István volt, s melynek zárása így hangzott: "Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével foglalkozzon és erre vonatkozó javaslatait elvárom."
Az ötlet persze nem Ferenc József fejéből pattant ki, a király a magyar vezetők régi kívánságának tett eleget. Nyilván az sem kerülte el figyelmét, hogy a terv politikai kockázattal egyáltalán nem, népszerűségnövekedéssel annál inkább járhat. Rákóczi személye nem volt számára ellenfél, s temetése - ellentétben Kossuthéval - hivatalos szintre emelkedhetett.
II. Rákóczi Ferenc 1735-ben, nagypénteken halt meg rodostói emigrációjában. Édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el Isztambulban, a galatai jezsuita templomban, szíve pedig a Párizshoz közeli Grosbois-ba került. Nyugvóhelye nem ment feledésbe, de túlzás lenne azt állítani, hogy zarándokhellyé vált volna. A XIX. században, a Rákóczi-kultusz kibontakozásával egyre gyakrabban felmerült az újratemetés igénye. A Rákóczi-szabadságharc 1903. évi bicentenáriumát már országszerte megünnepelték, mintegy előkészítve a rehabilitációt és a hamvak hazahozatalát.
Az újratemetésre 1906 októberében került sor, amikor Magyarországon már nem a dualizmus korának meghatározó politikai ereje, a Szabadelvű Párt, hanem az ellenzéki koalíció volt hatalmon. Az esemény előkészítése azonban már a hatalomváltás előtt megkezdődött, tehát a Rákóczi-újratemetés nem csupán a "függetlenségi" koalíció érdeme volt, bár utóbb ez a vélekedés vált elterjedtté. Ki kell emelni, hogy mind az 1894-es Kossuth-temetés, mind az 1906-os Rákóczi-újratemetés idején Wekerle Sándor állt a kormány élén.
A fejedelem hamvaiért október 14-én öttagú bizottság utazott a török székvárosba Thaly Kálmán vezetésével, aki 1889-ben a sírok azonosításánál is főszerepet játszott. A koalícióhoz közel álló Thaly előtérbe kerülése nem véletlen: bár neve ma már inkább csak hamis kurucnótái révén ismert, egykor oroszlánrészt vállalt a széles körű Rákóczi-kultusz megteremtésében. Október 20-án az országgyűlés eltörölte a Rákóczit és a szabadságharcot megbélyegző 1715-ös határozatot, továbbá megszavazta az újratemetésről és a felállítandó síremlék költségeiről rendelkező 1906. évi XX. törvényt.
1906. október 27-én Orsovánál - ahol annyi emigráns hagyta el a múltban az országot - magyar földre értek a fejedelmi ereklyék. A fogadóbizottság négy különvonatnyi előkelőségből állt, akiknek Thaly büszkén jelentette be: "Átadom a szent hamvakat a magyar kormánynak." II. Rákóczi Ferenc földi maradványai mellett ekkor tértek haza fia, Rákóczi József, édesanyja, Zrínyi Ilona, egykori társai közül pedig gróf Bercsényi Miklós, Sibrik Miklós és gróf Esterházy Antal hamvai, továbbá a Nikomédiában exhumált gróf Thököly Imre koporsója is. Az országhatártól a fővárosig, hasonlóan a tizenkét évvel korábbi Kossuth-temetéshez, a hamvakat szállító szerelvényt mindenütt ünneplő tömeg fogadta. Szerte az országban, különösen a Rákóczi-kultuszhoz kötődő településeken emlékmáglyák, úgynevezett Rákóczi-tüzek gyúltak.
Bár a végső cél nem Budapest, hanem Kassa, illetve Késmárk volt, az ünnepségsorozat tetőpontja egyértelműen a fővárosban volt. Október 28-án reggel fél kilencre ért be a vonat a Keleti pályaudvarra, ahol a fogadóünnepséget a főváros új polgármestere, Bárczy István vezette. A koporsók gyászhintókra kerültek, majd a díszmagyarba öltözött előkelőségek és a Rákóczi-kort megjelenítő, Szendrei János történész koreografálta díszmenet a Kerepesi úton és a Károly körúton át a Deák térre vonult.
Ezt követően Rákóczit és társait a Szent István Bazilikában, Thökölyt pedig a Deák téri evangélikus templomban ravatalozták fel. Mindkét templomban gyászmisét celebráltak, melyen megjelentek a képviselők, a főrendek, a tudományos közélet vezetői, a fővárosi elöljárók, valamint az újratemetett emigránsok leszármazottai is. Este a hamvakat újabb díszmenet kísérte vissza a pályaudvarra. Október 29-én reggelre ért a különvonat a Felvidékre. Rákóczi, Bercsényi és a többiek temetése még aznap lezajlott a kassai dómban, másnap pedig Thökölyt is végső nyugalomra helyezték a késmárki új evangélikus templomban.
A díszmenet kelléktárát, külsőségeit már jól ismerhették Budapest lakói: a kor reprezentatív temetésein megszokott volt a drapériák, gyászlobogók és a fátyollal letakart, nappal is égő gázlámpák, valamint a jelmezes felvonulók látványa. Méreteiben azonban Rákóczi és társai fővárosi gyászmenete csak a Kossuth-temetéshez és az 1896-os millenniumi díszmenethez fogható: mindhárom eseményre zarándokok tömege érkezett Budapestre az ország minden részéből.
Még a gyászünnepségek napján, október 28-án hivatalossá vált, hogy a belvárosi Kerepesi út neve Rákóczi útra, az ebbe csatlakozó Csömöri úté pedig Thököly útra változik. (A szomszédos Hatvani utcából szintén későbbi névadója temetése alkalmával lett Kossuth Lajos utca 1894-ben.) Maga a gyászmenet tehát a mai Rákóczi úton vonult a pályaudvar felé, amint ezt 1927 óta dombormű is megörökíti az 5. számú ház homlokzatán. A későbbiekben a fejedelem lovas szobrot kapott a Parlament előtt, alakja bekerült a Millenniumi emlékmű oszlopai közé, s mellszobor örökíti meg a kispesti Kossuth téren is.
1906-ban a Rákóczit és önmagát egyforma hévvel ünneplő politikai elit nem sejthette, hogy a fejedelem és társai hamvai röpke tizenhárom évig nyugodhatnak a magyar állam területén. Mint tudjuk, nem helyük változott meg, hanem az ország határai.
