Az ütközet közvetlen előzménye volt, hogy a magyarok Augsburg városát kezdték ostromolni. A települést Ulrik püspök védte. A könnyűfegyverzetű harcosok azonban egy erős falakkal rendelkező várossal találták magukat szembe. A régészeti kutatásokból kiderült, hogy a késő-római városfal 2,50 m széles, valószínűleg 8-10 m magas volt. Síkjából széles bástyák ugrottak ki, ugyanakkor minden bizonnyal az egy-két helyen megfigyelt cölöp-kiegészítések jelenthették a gyenge pontokat. Ottó király a város felmentésére összehívta csapatait. Az összecsapás a várostól északnyugatra, a Lech folyó bal parti mezején zajlott le.
A két sereg létszámát a megfelelő adatok hiányában nem lehet pontosan meghatározni. A legújabb kutatások szerint a németek 4000, míg a magyarok 6-8000 fegyverest számolhattak. Ottó számíthatott a bajorokon, szászokon, svábokon, frankokon kívül a csehek segítségére is. A frankok élén Vörös Konrád állt, aki személyesen is kivette részét a küzdelemben. A német hadvezetés a sereget a könnyebb irányíthatóság végett "légiókba" osztotta. Az ütközetet végül több tényező döntötte el. Kezdetben a magyar csapatok egy része több "légió" felett diadalmaskodott, elfoglalta az ellenséges tábort, és a katonák hozzákezdtek a zsákmány összegyűjtéséhez. Konrád azonban összeszedte a szétszórt haderőt, és váratlanul a fosztogató magyarokra támadt. Ez teljesen megzavarta a magyarokat, akik a pánikszerű menekülést választották. A Bulcsú vezette másik magyar hadtest a magyar táborba való visszavonulás mellett döntött. Ráadásul az eső is eleredt, így az íjjakat nem lehetett használni. Ekkor indított támadást Ottó a magyarok ellen, akik közelharcban próbálták felvenni a küzdelmet. A mocsaras patak következtében azonban helyzetük kilátástalanná vált.
Nem sikerült tehát megvalósítani a magyar taktikát: az ellenséges csapatok egyrészt nem szóródtak kisebb csapatokra (ezt általában a színlelt megfutamodással tudták elérni), másrészt a táborban zsákmányoló magyarok komoly veszteségeket szenvedtek. A fogságba esettek közt volt a magyarok három fővezére Bulcsú, Lehel és Súr. Ottó azonban nem ismert irgalmat, a harcosokat bitófán végeztette ki Regensburgban. Így tette világossá mindenki számára, hogy a továbbiakban nem tűri a magyarok betöréseit.
A vereségről a középkori magyar krónikások is hírt adnak, természetesen megszépítve az eseményeket. Ennek a mai napig a köztudatban élő példája Lehel kürtjének a mondája. A 14. században keletkezett Képes Krónika igen élénken adja vissza a történteket, de az állításokat kritikával kell illetnünk. (A szerző pl. I. Konrádot szerepelteti a szenvedő félként, aki valójában 911-918 között uralkodott.) A császár nagy kegyesen felajánlotta Lehelnek (Lél), illetve Bulcsúnak, hogy megválaszthatják maguknak kivégzésük módját. Lehel ekkor kérte a kürtjét, hogy megfújása után válaszoljon. Amikor megkapta, odalépett a császárhoz, úgy tett, mintha meg akarná szólaltatni, de akkora erővel vágta homlokon, hogy az uralkodó attól az egyetlen ütéstől szörnyethalt. Közben a magyar vezér ezt mondta: "Előttem mész majd, és szolgálni fogsz nekem a másvilágon". A szerző ezzel magyarázza a gyilkosság okát, így Lehel egy igen előkelő szolgált szerzett magának a túlvilágra.
Ez a történet már korábban megjelent a magyar hagyományban. A 12-13. század fordulóján tevékenykedő Anonymus is beszámol a magyarok augsburgi vereségéről, de a kürtöt nem említi. IV. (Kun) László (1272-1290) udvari krónikása pedig fenntartásait fogalmazta meg az esettel kapcsolatban. Nem tartja valószínűnek ugyanis, hogy az elfogott vezéreket ne összekötözött kézzel vezették volna az uralkodó elé. Kézai Simon hozzáteszi, hogy az is hozzájárulhatott a vezérek kivégzéséhez, hogy szitkozódva beszéltek a császárral. A monda népszerűségét elősegítette a jászberényi Jász Múzeumban őrzött elefántagyar kürt, amely valószínűleg Bizáncban készült. Ha megnézzük a Képes Krónika miniatúráját, akkor egyértelmű, hogy ott egy nagy méretű, szinte ember nagyságú hangszerről van szó.
Az augsburgi csatavesztéshez kapcsolható a gyászmagyarok története is. Életben hagytak 7 embert, akiknek levágták fülét, és úgy küldték őket hírmondóul a Kárpát-medencébe. Itt azonban nem fogadták szívesen, minden vagyonuktól megfosztották, és leszármazottaikkal együtt szolgaságra ítélték őket. Elképzelhető, hogy énekmondóként tengették életüket. A koldusokon végül Szent István könyörült meg: az esztergomi Szent Lázár kolostorban nyertek elhelyezést.
