Születésekor Itáliában a Savoyai-ház Szardínia, Savoya és Piemont, a spanyol Bourbonok Dél-Itália és Szicília felett uralkodtak. Középen a pápai állam, északra önálló hercegségek terültek el, Lombardiában és Velencében Ausztria volt az úr. Ősnemes családjuk a 16. századtól a Savoyaiakat szolgálta. Anyja genfi kálvinista, apja a család francia forradalom alatt megrendült helyzetét helyreállította Napóleon alatt.
Camillo tízévesen került a torinói katonai akadémiára. Második fiúként vagyont nem kapott, 1826-ban hadnagy lett egy utászszázadban. Már az iskolában érdeklődött a politika iránt, a liberális és nemzeti eszmék a levegőben voltak. Apja Károly Albert savoyai herceg mellé helyezte el személyi apródnak, de az állás nem lelkesítette, s egyenruhájának kigúnyolásával botrányt okozott. A herceg megsértődött és húsz évig akadályozta Cavour részvételét a politikai életben. Csapattiszt lett, alakulata erődítményeket épített a határokon.
1830-ban Genovában találkozott Anna Giustiniani Schiaffinóval, aki a demokratikus és köztársasági eszmék híveként szalonjában a carbonari-mozgalom tagjait látta vendégül. E forradalmárok vezetője Mazzini volt. Piemont lett az egyesítési törekvések kiindulópontja, a liberálisok is ide gyűltek. Cavourra erősen hatott az 1830-as párizsi forradalom, amely elkergette a Bourbonokat, s felkeltették figyelmét Benjamin Constant és Francois Guizot liberális eszméi is. Továbbra is szemben állt az arisztokráciával s az egyházzal, saját társadalmi csoportjával. Rendőrségi megfigyelés alá került, majd 1831-ben leköszönt tiszti rangjáról. A családi birtok intézője s egy Torino környéki község polgármestere lett. Szociális kérdések felé fordult, emlékiratot írt a piemonti szegénységről. Eljutott Párizsba és Londonba, s a parlamenti rendszereket, a gazdaság és társadalom változásait tanulmányozta. A forradalom és a reakció közt a középutat választotta, elvetve a szélsőségeket.
1835-ben hazatért, s írásaival hírnevet, vállalkozásaival vagyont szerzett. Gazdasági javaslatai, vasútépítési tervei a politikai reform irányába mutattak. Mikor Károly Albert már királyként lazított a sajtó ellenőrzésén, Cavour létrehozta a Risorgimento című lapot, mely a reformtörekvések fóruma lett, alkotmányt követelt és háborút az északon uralkodó Ausztria ellen.
Az egyesítő taktikus
1848 nyarán képviselő lett, s közvetíteni próbált a konzervatívok és forradalmárok közt, így mindkét oldal meggyűlölte. Az osztrákok az 1848. évi háborúban megverték Piemontot. Cavour a béke mellett lépett fel, s 1850-ben szakértelme révén mezőgazdasági, majd pénzügyminiszter lett, a legbefolyásosabb a kormányban. Az ország modernizálására és szekularizálására törekedett belpolitikájával, nemzetközi szerződései a szabad kereskedelem növelését célozták. 1852-ben d'Azeglio kormányfő lemondott, az új király, II. Viktor Emánuel őt tette miniszterelnökké.
1853-ban kezdődött a krími háború, a részvétel kérdésében az állam vezetése megoszlott. Cavour a háború mellett döntött, s 15 ezer katonát küldött a Krímbe, így Szárd-Piemont a győzelem után részt vehetett a párizsi béketárgyalásokon. Ott sikerült napirendre tűznie Itália felszabadítását, s ehhez a francia császár támogatását is megszerezte. Meggyőzte III. Napóleont: Ausztria visszaszorításával juthat országa ismét vezető európai szerephez. 1858-ban megállapodott vele, hogy egy év múlva megtámadják Ausztriát. Anglia a béke mellett volt, tartva a franciák erősödésétől, de Ausztria ultimátuma, amely a piemonti hadsereg leszerelését követelte, megmentette Cavour terveit. Érvénybe lépett a francia-piemonti szerződés, s Magentánál és Solferinónál megverték Ausztriát. Ám a császár gyors fegyverszünetet kötött, a zürichi békében Velence Ausztriáé maradt, Lombardia a franciáké lett. Cavour tiltakozásul lemondott, ám az Itáliában kitört forradalmak elzavarták a hercegeket s pápai legátusokat.
A király visszahelyezte Cavourt a hatalomba, aki ezután elérte, hogy a közép-itáliai államokat s a Szicíliai Kettős Királyság egy részét Piemonthoz csatolják, de Savoyát és Nizzát a franciáknak kellett adniuk. Ezt a nizzai Garibaldi zokon vette, s (Cavour támogatásával) Szicíliában a "marsalai ezerrel" partra szállt, majd megdöntötte a Bourbonok dél-itáliai uralmát. Ekkot Cavour az egyházi államba küldte csapatait, azok Castelfidardónál szétverték a pápa katonáit. A radikális és mérsékelt irányzat hol versengett, hol összebékült, Cavour a jog és rend őreként fellépve megvédte a pápa utolsó birtokát, s sereget küldött Garibaldi féken tartására. A két irányzat nem szakított, de a garibaldisták lassan kiszorultak a közéletből. Cavour Rómát akarta fővárosnak, ez konfliktust jelentett a pápával. Az állam és egyház szétválasztásának híve volt, s csak szellemi pápaságot képzelt el. IX. Pius visszautasította érveit. Az összitáliai parlament 1861. március 17-én Torinóban Rómát fővárosnak, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyának nyilvánította. Cavour nemsokára beteg lett és 1861. június 6-án Torinóban meghalt.
Velence egy porosz szövetségben viselt, nem túl sikeres háború után, az 1866-os bécsi békében, Dél-Tirol és Isztria ellenében került az olaszokhoz. III. Napóleon a pápa védőjeként lépett fel, s Rómát az olaszok csak a poroszok 1870-es, franciák feletti győzelmekor foglalták el. Cavour nem érte meg a teljes olasz egységet, de nemzetet teremtett.
(Múlt-kor/Panoráma-Sajtódatbank)
