Az amiens-i békét (1802) követően sokan hittek abban, hogy a két nagyhatalom kiegyezésével Európában beköszönt a béke korszaka. Tévedtek, hamar kiderült, hogy a színfalak mögött a béke csupán fegyverszünetet jelentett: alig egy év elteltével ismét fellángolt az ellenségeskedés. A két ország közötti kapcsolatok 1803. május 17-én végleg mélypontra jutottak. Előző nap az angol kikötőkben lefoglalták, az ott horgonyzó francia hajókat. A válasz nem váratott sokáig magára, Franciaországban letartóztatták az angol állampolgárokat, valamint a francia csapatok elfoglalták Hannovert és több dél-itáliai kikötőt. Napóleonnak nem jelentett volna kényszerűséget a háború Anglia ellen: "Egy első konzul nem hasonlíthat azokra az Isten kegyelméből uralkodó királyokra, akik úgy tekintenek országukra, mint holmi örökségre. Neki látványos cselekedetekre van szüksége, vagyis háborúra."
A császár eredetileg azt tervezte, hogy a La Manche-csatornán áthajózva partra száll Dover környékén, majd seregével Londonig meg sem áll. A franciák császára úgy gondolta, a terv sikere azon áll vagy bukik, hogy a francia flotta képes lesz-e tíz órán keresztül ellenőrzése alá vonni a Csatornát. Ez optimista elképzelés volt Napóleon részéről, viszont néhány tényezővel nem kalkulált. Ide sorolhatjuk az utánpótlás nehézségeit, valamint az angol védelem lebecsülését. A terv kivitelezésénél a francia vezetés akkor követte el az első baklövést, amikor a partraszálló egységeket Boulogne kikötőjében vonta össze, amelyet könnyen szemmel tarthattak az angolok. A második tervezési hibát az jelentette, hogy nem vették figyelembe a szállító eszközök (uszályok és ágyúnaszádok) technikai jellegzetességeit. Nagy árat fizettek gondatlanságukért: az 1804. július 20-i vihar szörnyű pusztítás végzett. Ezt követően a francia stratégák kénytelenek voltak belátni, hogy jelentős hajóhad nélkül kivitelezhetetlen a partraszállás. A megoldásra nem kellett sokáig várni, Spanyolország hadba lépésével ugyanis a győzelem biztosítottnak látszott. Az erőfölény azonban önmagában még kevés a győzelemhez. A francia hajók bár erősebb építésűek, gyorsabbak, jobb fegyverzetűek voltak brit megfelelőiknél, ám a legénység nem rendelkezett tengeri tapasztalatokkal, a hajórajoknak nem volt gyakorlata a manőverezésben, de talán a legfontosabb a parancsnokok személyisége.
Az ellenfelek: Nelson és Villeneuve
A francia hajóhad parancsnoka, Pierre Charles Jean-Baptiste de Villeneuve (1763-1806) vérbeli tengerész családból származott, és tizenöt évesen lépett be a haditengerészethez. A forradalom az ő karrierjét is megváltoztatta, miután 1791-ben feloszlatták a régi tisztikart. Villeneuve azonban sok tiszttársával ellentétben nem hagyta el a hadsereget, hanem 1793-ban felesküdött a Konventre és nevéből elhagyta a "de" előtagot. Toulon ostrománál ismerkedett meg Napóleonnal, 1794-ben kapitányból előléptették ellentengernaggyá. Résztvett az írországi expedícióban, majd a nílusi hadjáratban. Karrierjében a következő fordulópontot Málta (1798) elvesztése jelentette, ugyanis ő volt az egyik parancsnok, aki aláírta a kapitulációt. Kegyvesztetté vált, nem véletlen, hogy 1804-ig úgymond "parkolópályára" került. Ekkor megkapta az altengernagyi rangot, és Toulon parancsnokságát. Kinevezésében döntő szerepet játszott régi barátja Decrés, aki mellesleg haditengerészeti miniszter volt.
Az angol flottát Horatio Nelson admirális vezette.
A trafalgari csata önmagában nézve is kiemelkedik a tengeri hadviselés történetéből. Ez a kijelentés azonban még hihetőbbé válik, ha megvizsgáljuk a csatát megelőző év eseményeit, amikor kegyetlen "macska-egér" hajsza zajlott a két flotta között. Nelsonnak a legnagyobb problémát az jelentette, hogyan tartsa állandóan szemmel a Toulonban állomásozó francia flottát. Pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy amennyiben Villeneuve-nek sikerülne kijutnia az Atlanti-óceánra, úgy felmenthetné Brestet és Rochefort-t a blokád alól. Az angol parancsnok dolgát nagyban megnehezítette, hogy Toulon tényleges blokádja lehetetlen volt. Egyfelől, Málta és Gibraltár túl messze volt, másfelől Menorcát az amiens-i béke óta a franciák birtokolták.
Napóleon terve az volt, hogy az Atlanti-óceán nyugati részén összevonja a francia-spanyol flottát. Az erőfölény birtokában ugyanis már biztosítani tudná a Csatorna feletti uralmat.
A Villeneuve vezette flotta -tizenegy sorhajó és nyolc fregatt- 1805. március 30-án, az éj leple alatt hajózott ki Toulonból. Nelson arra számított, hogy a franciák kelet felé veszik az útirányt. Tévedett, ráadásul a természet sem vette pártfogásába, hiába eredt a francia flotta nyomába, az erős nyugati szeleknek köszönhetően csak nagyon lassan haladt előre. Mikor elhagyta a Gibraltári-szorost már három hét hátrányban volt. Az időveszteség nem bizonyult végzetesnek. Bár a Karib-tengeren elkerülte egymást a két flotta, ám közben Villeneuve-ön egyre jobban kezdett elhatalmasodni Nelson-fóbiája. A folyamatos álhírek következtében ugyanis Villeneuve azt hitte, hogy Nelson jóval több hajóval rendelkezett a valóságosnál.
Az utolsó cseppet az jelentette, amikor hírt kapott arról, hogy az angolok már a térségben vannak. Villeneuve június 8-án parancsot adott a visszaindulásra. Nelson a hír hallatán egy gyorsnaszádot küldött Angliába, hogy még véletlenül se érje váratlanul az otthoniakat a francia flotta megjelenése. Lord Barham, az admiralitás új első lordja nem is tétlenkedett sokáig, parancsot adott Calder admirálisnak, hogy tartóztassa fel a francia flottát. A Finisterre-foknál vívott csata nem döntött el semmit, annyi haszna angol részről azért volt, hogy Villeneuve nem Brestbe, hanem a spanyolországi Ferrolban kötött ki. Napóleon tombolt, Villeneuve-öt vádolta a kudarcért: "Hol tanultak olyat az admirálisaim, hogy kockázatvállalás nélkül is lehet háborúzni." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Napóleon nem értett a tengeri hadviseléshez.
Augusztusban Villeneuve tett egy erőtlen kísérletet, hogy megszerezze a Csatorna feletti uralmat, de a kudarcot követően inkább délnek fordult és Cadiz irányába hajózott. A francia parancsnok lelkiállapotáról minden elárul az augusztus 13-án Decrésnek írt levele: "Készen állok, hogy vitorlát bontsak, de nem tudom, mit kéne tennem. Nyolc brit sorhajó állandóan szemmel tart....Ezek követni fognak bennünket. Én nem leszek képes megütközni velük....A mi tengeri harcászatunk elavult. Nem tudunk mást, mint vonalba rendeződni, márpedig éppen ez az, amit az ellenség akar." A sorokból világosan kitűnik, hogy Villeneuve az idegösszeomlás szélén állt. Miközben Cadizban várakozott, tudomást szerzett arról, hogy Napóleon le akarja váltani és utódját Rosilly tengernagyot már útnak is indították Cadizba. Villeneuve nem habozott, érezte, hogy cselekednie kell, mert különben pályafutása végetér és neve eltűnik a történelem süllyesztőjében.
Nelson a taktikai elképzeléseit már korábban egyeztette parancsnokaival, melyben szakított az addigi gyakorlattal és elhatározta, hogy nem a szokásos párhuzamos hadrendet alkalmazza a csatában. Éppen ellenkezőleg, oldalsó irányból (derékszögben) támadva akarta megtörni az ellenséges harcrendet, ezzel kényszerítve ki a közelharcot. A terv több szempontból is igen kockázatos volt. A támadás első fázisában, a francia és spanyol hajók teljes oldalsortüzet zúdíthattak az angol hajókra anélkül, hogy a britek azt viszonozhatták volna. A másik jelentős problémát maga természet jelentette, ne feledjük a vitorlás hajók korszakában járunk. A támadás sikeréhez egyszerűen elengedhetetlenül szükség volt a hátszélre. Ezen kívül a tengeri hadviselés szinte alig változott a 16. század közepétől, amely a technikai fejlődés megtorpanásából adódott. Így az ágyúk oldalirányú mozgása erősen korlátozott volt és azok minden lövés után visszagurultak a hajó belsejébe.
Nelson ezen információk ismeretében sem tágított tervének végrehajtásától. Az angol flotta 27 sorhajóból állt, ebből 12-öt vezetett Nelson a szél felőli oldalon, míg a szél alattin Colingwood 15-öt. A szövetséges francia-spanyol flottának 33 sorhajója volt, az elővédet Gravina admirális vezette, mögötte helyezkedett a Villeneuve parancsnoksága alatt álló 21 francia hajó.
1805. október 21-én hajnalban a Victory (Nelson hajója) fedélzetéről az őrszemek megpillantották az ellenséges flottát, amely mindössze kilenc mérföldre tartózkodott. A természet viszont nem volt kegyes az angolokkal, a rendkívül gyenge szél miatt, csaknem hat órába telt, míg a két flotta lőtávolon belülre ért. Azt csak sejthetjük, hogy mit érezhetett Nelson ezen a reggelen, hiszen díszegyenruháját vette fel és végrendelkezett, de nem ingott meg egy percig sem. Ekkor hangozott el híres üzenete: "Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét."
Az angol hajókat kegyetlen ágyútűz fogadta, de a támadás lendületét nem tudták megtörni. A Victory amint elérte az ellenséges vonalat, pusztító oldaltüzet zúdított Villeneuve zászlóshajóórája, a Bucentaure-re. Collingwood-nál sem alakult másként a helyzet, pokoli küzdelem zajlott. Természetesen nem mindenki vette ki a részét a harcból, Dumanoir admirális vezetésével, néhány a szövetséges flotta élén haladó hajó, mintha mi sem történt volna, egyszerűen folytatta az útját. A csata egyik döntő pillanata volt, amikor délután negyed kettő körül a Redoubtable árbocáról egy mesterlövész a vállán eltalálta Nelsont.
Nelson halála
A golyó vállánál hatolt be, szétroncsolta tüdejét és medencéjénél állt meg. A kapitány hátgerince eltört, levitték az alsó fedélzetre, ugyan tisztában volt azzal, hogy halálos sebet kapott, de kitartott, amíg be nem fejeződött a csata. A parancsnokságot Collingwood vette át, aki méltó utódnak bizonyult. Alig egy órán belül kilenc ellenséges hajót tettek harcképtelenné az angolok. Villeneuve hajója a legenyhébb kifejezéssel szólva is inkább hasonlított egy égő romhalmazra, mint hajóra, fedélzetét vér és holttestek borították. Miután egyre több francia hajó -köztük a Bucentaure is- megadta magát már csak idő kérdése volt, hogy meddig tart a csata. A Victory hajónaplójában a következő bejegyzés olvasható: "A részleges tüzelés 4.30-ig tartott, ekkor a győzelmet jelentették az igen tiszteletreméltó Lord Nelson vikomtnak és főparancsnoknak, aki aztán belehalt sebesülésébe." A sors nem volt kegyesebb a francia főparancsnokhoz sem, Villeneuve félt Napóleon bosszújától, ezért 1806-ban öngyilkosságot követett el.
Nelson holttestét egy hordó brandyban vitték Londonba (a minden alapot nélkülöző legenda szerint érkezéskor ennek felét már megitták a szomjas tengerészek). Állami temetést kapott, maradványai a Szent Pál-székesegyházban nyugszanak hatalmas síremlék alatt. Utolsó akaratát, hogy a kormány gondoskodjék Lady Hamiltonról és lányáról, nem teljesítették.
A franciák és spanyolok 18 hajót és 14 ezer embert vesztettek, az angolok minden hajója épen maradt. A csata mérlege 4408 halott (449 angol) és 2250 (1214 angol) sebesült volt. A trafalgari csatát követően Napóleon legmerészebb álmaiban sem gondolhatott egy Anglia elleni invázióra, és ez a csata alapozta meg a következő száz év korlátlan brit uralmát a tengereken.
1758. szeptember 29-én született Norfolk grófságban egy tiszteletes tizenegy gyermeke közül hatodikként. Kilencéves korában meghalt édesanyja, a félárva fiú tizenkét évesen belépett a tengerészethez. Itt gyorsan kiderült, hogy krónikus tengeribeteg, így panaszai megkeserítették egész hátralévő életét. A ranglétrán azonban gyorsan haladt, húszévesen már egy franciáktól zsákmányolt, 28 ágyús fregatt kapitánya volt. Az amerikai függetlenségi háború után, 1783-tól a nyugat-indiai tengeren annak a törvénynek a betartásán kellett őrködnie, amely megtiltotta a kereskedelmet a most már idegen amerikaiak és a helyi brit gyarmatok között. Nelson több szabálysértő hajót lefoglalt, mire ezek tulajdonosai bepanaszolták Londonban. Vizsgálat indult ellene, s a börtönt ugyan elkerülte, de nyolc hónapig Nevis szigetén kellett időznie. A kényszerszabadság alatt ismerte meg jövendő feleségét, akit 1787-ben vett el, majd a következő öt évet Angliában, félbéren töltötte.
1793-ban újraaktiválták, akkor, amikor Nagy-Britannia beavatkozott a francia forradalmi háborúkba. Nelsont a 64 ágyús Agamemnon kapitányaként a Földközi-tengerre vezényelték. A harcok során 1794-ben a korzikai Calvi mellett elvesztette jobb szemét, majd 1797-ben Teneriffénél jobb karját is. (A közhiedelemmel szemben arra nincs bizonyíték, hogy valaha is szemkötést viselt volna, a legenda alapjául az 1941-es Lady Hamilton című film szolgált, amelyben Laurence Olivier kötéssel szemén játszotta el Nelson szerepét.)
Nelson vakmerő akcióiról lett ismert, no meg arról, hogy hajlamos figyelmen kívül hagyni feletteseinek utasításait. E két tulajdonságának köszönhetően aratott diadalt 1797-ben a Saint Vincent-foki csatában, amikor a parancsra fittyet hányva elállta a menekülő spanyol hajóhad útját. Négy évvel később a dán flottát megsemmisítő koppenhágai csatában azzal "hárította" az akció befejezésére utasító parancsot, hogy látcsövét vak szeméhez emelte, így persze nem láthatta a jelzést. Engedetlenségét utólag mindkét alkalommal elnézték: 1797-ben lovaggá ütötték, majd ellentengernagy (a brit flotta tizedik legmagasabb rangja) lett, 1801-ben vikomti címet és altengernagyi (a hatodik legmagasabb) rangot kapott.
1797-ben Toulont vette blokád alá, de egy bizonyos Bonaparte Napóleon nevű francia tábornok átcsúszott a gyűrűn és elhajózott Egyiptomba. A haragos Nelson nyomába eredt és 1798-ban a Nílus torkolatánál, Abu-kírnél megsemmisítette a francia flottát. Nelson a csata után még haragosabb lett: bár a diadalt ő aratta, tétlen főparancsnoka Earl lett, ő viszont "csak" bárói rangot kapott - a brit kormány úgy vélte, beosztottnak legfeljebb báróság dukál. Az admirális egyébként élete végéig úgy érezte, nem alaptalanul, hogy alacsony születése és politikai kapcsolatainak hiánya miatt mellőzik hazájában.
1798-ban ő menekítette a franciák elől Szicíliába a nápolyi udvart, s közben megismerte az angol követ feleségét, élete nagy szerelmét, Lady Hamiltont. Nem titkolt kapcsolatuk felkavarta az arisztokráciát, így Nelsont azonnal hazarendelték. Ő az utasításnak csak késve engedett, s úgy, hogy magával vitte Londonba Lady Hamiltont és a férjét is. Az 1801 végén kötött béke után - megromlott egészségére hivatkozva - visszavonult, idejét Lady Hamiltonnal töltötte, kapcsolatukból egy lány született. A béke azonban nem tartott sokáig: Nelson 1803-ban hajóra szállt és két évig nem volt szilárd talaj a lába alatt. 1805 nyarán két hónapig újra pihenhetett, de már az év szeptemberében ismét a Földközi-tengeri flotta élére állt. Utolsó csatáját 1805. október 21-én Trafalgarnál vívta az Anglia inváziójára készülő, egyesült francia-spanyol flotta ellen.
Nelsonnak számos emlékműve van, a leghíresebb a londoni Trafalgar téren álló ötvenméteres oszlop, tetején a szoborral. (A szobrot néhány éve különleges zselé borítja, hogy elijessze a madarakat, - ezek korábban évente két tonna piszokkal "tisztelték meg" az admirális kalapját.) Nelson hajója Angliában ma is megtekinthető, miként a vesztét okozó golyó is, hajtincsét Japánban őrzik. Törvényes gyermeke nem volt, így a vikomti rang megszűnt, a bárói pedig bátyjára és családjára szállt át.
Nelson emléke ma is él, még honlapja is van az interneten. A ám a politikai korrektség jegyében a két flottát "pirosaknak" és "kékeknek" nevezték el. Sőt, egy hónapja is.
(Múlt-kor/Éva-Erdei András/Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
