Fiatalon
1685. március 21-én született a thüringiai Eisenachban. Ősei pékek és molnárok voltak, Veit Bach nevű ükapja a 16. század végi vallásüldözésben Magyarországról menekült Weimarba. Városi és udvari zenész apjának korai halála után bátyjánál élt, aki megismertette a billentyűs hangszerekkel s a zeneszerzés művészetével. 1700-ban a lüneburgi Mihály-kolostor internátusába került, karénekesi ösztöndíjjal. Lényegében autodidakta volt, Lüneburgban Georg Böhmöt, Hamburgban Johann Adam Reinkent hallotta orgonálni, s az orgonák építésének művészetét tanulmányozta.
1703-ban a weimari herceg zenekarában lett hegedűs, de egy idő múlva orgonistának ment Arnstadtba. 1705-ben 300 kilométert gyalogolt, hogy Lübeckben meghallgassa Buxtehude orgonajátékát. Távolléte négy hónapra nyúlt, amit Arnstadtban zokon vettek, s mert a gyenge énekesekkel is konfliktusa támadt, 1707-ben Mühlhausenbe szegődött orgonistának. Ugyanebben az évben elvette unokahúgát, Maria Barbarát. Elsajátította a formálisabb délnémet stílust s a rapszodikus északi modort is.
1708-17 közt udvari muzsikus volt Weimarban, koncertmesterként havonta egy kantátát komponált. 1713-ban mutatták be első világi művét, a Vadászkantátát a weissenfelsi hercegi kastélyban. 1714-től zenéjén érződik az olasz komponisták, főleg Vivaldi hatása. 1717-ben Köthenbe hívták, de a herceg nem engedte el, inkább négy hétre lecsukatta. Végül mégis átkerült Köthenbe, ahol számos nagy művet komponált, szonátái itt nyerték el végleges formájukat, megírta a Das Wohltemperierte Klavier első darabjait, a Francia szviteket, s a Brandenburgi versenyeket - figyelembe véve a herceg fogyatékos gamba-tudását is.
Felesége 1720-as halála után újra megnősült, Anna Magdalena Wickent vette el. 1723-ban egy hitelvi vizsgát letéve, elnyerte a lipcsei Tamás-iskola kántori és zeneigazgatói állását, egyben négy lipcsei templom zenei irányítását. 1724-ben mutatta be a János-passiót, ez évben 62 kantátáját adatta elő, közülük 39 új volt, s ekkor kezdte írni a H-moll misét. Olykor hetente írt egy kantátát, ezt megkönnyítette a kor zenei szimbólum- és konvenció-rendszere. Szerinte "bárki, aki ugyanilyen keményen dolgozik, ugyanide jut el". Bach úgy vélte, mindent meg lehet tanulni a zenében, bár kortársai - Händelt kivéve - meg sem közelítették művészi színvonalát.
1729-ben, a Máté-passióval kezdett ismét vokális darabokat írni, ám ezt a gyülekezet pietistái tűrhetetlenül könnyednek találták. Ő azonban továbbra is saját érzései szerint szerezte műveit. Iskolai teendői mellett más feladatokat is vállalt, hogy jövedelmét kiegészítse, mivel a város kevés pénzt adott a zenekar fenntartásához. 1734-től az iskola vezetésében az újhumanista, modern pedagógiai elképzelések jutottak túlsúlyba, de Bach ezekkel nem értett egyet, a viták ekkortól állandósultak köztük. 1736-ban udvari karmester és zeneszerző lett a szász választófejedelem beiktatásra írt H-moll mise nyomán, ezután konfliktusa a rektorral elsimult. Kései műveinek célja a tanítás, a barokk legtágabb értelmében vett ars musica hagyományainak közvetítése volt. Kiadta a Clavierübungot, az Olasz koncertet és más darabjait, korábbi concertóiból versenymű-átiratokat írt, ezek az első zongoraversenyek, s elsőként adott a jobbkezes szólamnak önálló dallamokat.
1747-ben meglátogatta fiát, Karl Philip Emanuelt, aki Nagy Frigyes potsdami udvarában csembalózott. Itt megadott témákra rögtönözte a Musikalisches Opfer kánonjait és orgonakoráljait, ezeket a kánonról szóló tanításként emlegette. Utolsó három évében szembaj kínozta, meg is vakult, utolsó művét, a Kunst der Fuge-t nem tudta befejezni. Felesége kilenc élő gyermekkel osztozott az örökségen, de mert a fiúk nem segítették, tíz év múlva nyomorban halt meg.
Bach élete első felében írt hangszeres zenéje összhangban állt kora esztétikai normáival, ám később nem követte a természetes, érzelmes és gáláns stílusideált. Utolsó, bonyolult polifón műveit a kortársak konzervatívnak, csak értelemre hatónak tartották, az érzelmi hatást hiányolták belőlük. Zenéjét nyolcvan évig szinte elfeledték, noha Haydnra, Mozartra és Beethovenre is hatott, a passiókat halála után először Mendelssohn adatta elő 1830-ban. Bach műveinek alig több mint a fele maradt az utókorra, műveinek összkiadása a 19. század közepén indult meg.
(Múlt-kor/Panoráma, Sajtóadatbank)
