Otthona a dzsungel, tápláléka a bőségesen termő kókusz, legfőbb ellensége a trópusi viharral érkező moszkitók hadserege volt. Hiroo Onodának azonban akadt még egy ellenfele, amely ellen kérlelhetetlen harcot folytatott. Mikor megtalálták, nem hitte el, hogy 29 évvel korábban véget ért a második világháború, magányosan küzdött a Fülöp-szigeteki Lubang-szigeten.
Hiroo Onoda katonának született. 20 évesen került a japán császári hadsereg kötelékébe, ahol hírszerzést és gerillaharcmodort tanult. 1944 decemberében, egy elit harcosokból álló kis csapat tagjaként került a Fülöp-szigetekre, egészen pontosan Lubang szigetére.
Feladatuk egyszerűnek tűnt: meg kellett semmisíteni a sziget kifutópályáját és kikötőjét. Semmi esélyük nem volt a dezertálásra, a megadásra, vagy hogy öngyilkosságot kíséreljenek meg ? a parancsnoki levél elég egyértelműen fogalmazott ahhoz, hogy a szigeten ragadt katonákban fel se merüljön a visszavonulás gondolata.
A misszió kudarccal zárult, az amerikai és Fülöp-szigeteki erők 1945 februárjában elfoglalták a területet, a legtöbb japán katonát megölték vagy bebörtönözték. Onodának és három társának sikerült megszöknie, a hegyekbe vetették magukat, ahol megfogadták, hogy tovább folytatják harcukat.
Amerikai partraszállás a Fülöp-szigeteken
Lubang igen apró sziget: 24 kilométer hosszú és 10 kilométer széles, de mivel végig sűrű dzsungel borítja, a japán katonák könnyűszerrel tudtak elrejtőzni ellenfeleik elől. Idejük nagy részében gerillatámadásokat vezettek a helyiek ellen: egy ízben 30 filippínóval végeztek egy támadás alatt, de a rendőrséggel több alkalommal is összecsaptak.
Röplapon szóltak, hogy vége a háborúnak
1945 októberében egy röplapra lettek figyelmesek, amelyen a következő szöveg volt olvasható: "A háború augusztus 15-én befejeződött. Jöjjenek le a hegyekből". Onoda azonban nem akart hinni a szemének, szentül meg volt róla győződve, hogy ez csupán a szövetségesek propagandája lehet. Néhány hónappal később újabb röplapot dobtak le, de ez már Tomojuki Jamasita, a 14. japán hadsereg parancsát tartalmazta; Onoda nem tágított és az ellenállás folytatása mellett döntött.
Négy év elteltével egyikőjüknek betelt a pohár: Juicsi Akcsu nem látta már értelmét a láthatatlan ellenfél elleni küzdelemnek, megadta magát és hazatért Japánba. Otthon arról értesítette a hadsereget, hogy három honfitársa még mindig azt hiszi, hogy tart a háború.
Két év múlva családi fotók és levelek érkeztek a lubangi dzsungelbe, de Onoda ismét ármánykodást szimatolt a háttérben. Két társával együtt megfogadta, hogy a végsőkig kitart. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag felszerelés nélkül, kókuszon, banánon és időnként néminemű húson élve tengették mindennapjaikat. A trópusi meleg, a patkányok okozta fertőzések és szüntelen esőzések elviselhetetlen körülményeket teremtettek számukra.
Onoda leteszi a fegyvert
27 évvel a második világháború vége után ? miután két társát is megölték a filippínók ? Onoda egyedül maradt a szigeten. Még 1974 tavaszán is partizánakciót indított a helyiek ellen, mígnem egy arra járó japán diák, Noria Suzuki kapcsolatba lépett vele. Suzuki is elmondta: kár a gőzért, a háborúnak vége. Ekkor Onoda kategorikusan kijelentette, hogy csak akkor hajlandó letenni a fegyvert, ha arra egy különleges parancsban felettesei kérik.
Ekkor lépett közbe a japán kormány, amely értesítette a világháborúban szolgáló illetékes hadtest parancsnokot. Tanigucsi a szigetre repült, s tudatta a katonával a szomorú hírt, amelyet a katona hitetlenkedve fogadott. Onoda hazatért Japánba, ahol nemzeti hősnek kijáró tiszteletben részesült, őt magát azonban keserű érzések kerítették hatalmába: úgy látta, hogy Japán csak árnyéka önmagának, semmi nem emlékeztet arra a nemesi császári birodalomra, amelyre felesküdött.
Ha Tanigucsi nem repült volna érte, Onoda talán még ma is a Fülöp-szigeteken élne. És harcolna.
