Tafari Makonnen néven született 1892. július 23-án, Harare városában II. Menelik etióp császár unokaöccsének második fiaként. Először helyi, amhara nyelvű iskolába járt, majd a misszionáriusoknál franciául tanult. A rasz (herceg) címet apja halála után, 14 évesen kapta meg, s ekkor került a császári udvarba. 1907-től az előkelő ifjak számára alapított középiskolába járt, 16 évesen Szidamo, majd 19 évesen Harare tartománykormányzója lett. 1911-ben a trónörökös parancsára megnősült, noha ő és kijelölt felesége, Menen is már másik házasságban élt, sőt gyermekeik is voltak. A születésekor a trónra esélytelennek tartott ifjú rasz bonyolult udvari intrikák nyomán 1916-tól lett régens, s az "ifjú etiópok" élén mérsékelt reformokra törekedett.
1930. november 2-án hosszas és kegyetlen hatalmi harc után császárrá koronázták Négus Tafarit, Ő Császári Felsége I. Hailé Szelassziét, Juda Törzsének Győzelmes Oroszlánját, Isten Választottját, Etiópia Királyainak Királyát. Az uralkodó 1931-ben alkotmányt adott az országnak, 1935-ben eltörölte az évezredes rabszolgaságot. Etiópia a harmincas években () Afrika egyetlen független országa volt, amely mögött már háromezer éves megszakítatlan államiság állt. A függetlenség azonban odalett, amikor az Imperium Romanum álmait dédelgető Mussolini Olaszországa 1935. október 3-án megtámadta Etiópiát. A lándzsával és nyíllal védekező etiópok ellenállását a császár vezette, de 1936 májusában el kellett menekülnie. A Népszövetség ugyan Olaszországot agresszornak minősítette, de erőtlen szankciói eredménytelenek maradtak.
Hailé Szelasszié száműzetését előbb Bath angliai fürdővárosban, majd 1940-től Szudánban töltötte, s 1941. május 5-én angol segítséggel tért vissza Addisz Abebába. Beszédében "új korszakot" hirdetett meg, de hamar kiderült, hogy ez az új kor nem sokban különbözik az előzőtől. A császár az óvatos reformok útját járta, ám a lényegi változások elmaradtak: nem volt földreform, nem költöttek az oktatásra és az infrastruktúrára, pangott a gazdaság. Az alkotmány deklarálta ugyan az állampolgári jogokat, ám egy olyan országban, ahol a lakosság 95 százaléka írástudatlan, ennek nem volt jelentősége.
Az uralkodó, akinek mindenhatóságát az alkotmány biztosította, 53 évig magánbirtokként kormányozta az országot. ("Az uralkodó tudja, mi kell a népnek, de maga a nép ezt nem tudja" - mondta egy interjúban.) Elnézte ugyan a szinte hivatalossá vált korrupciót, de még a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntési jogot (a rendőrség vezetőjének minden egyes Etiópiába érkező külföldiről jelentést kellett tennie). Korlátozta ugyan a nagybirtokosok hatalmát, de az államapparátus csak a császár parancsainak végrehajtására szolgált. A császár ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel és a besúgók kiterjedt hálózata révén szerzett információival biztosította hatalmát, a katonaság - Fekete-Afrika legnagyobb létszámú és legjobban felszerelt hadserege - a költségvetés felét kapta, míg a közcélú kiadásokra alig jutott.
Éles kontrasztként szolgált a külpolitika, ahol a négus valóban sikert sikerre halmozott. Az ő javaslatára jött létre az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága, és ő kezdeményezte az Afrikai Egységszervezet 1963-as megalakulását is. Kétségtelenül ő volt a legtekintélyesebb afrikai vezető, aki viták sorát simította el és mindenki által elfogadott békéltetőként lépett fel. Megítélése máig kettős: sokan a zsarnokot látják benne, de sokan a nagy államférfit és politikust. Az elmaradott és babonás Etiópiában egész kultusz épült ki körülötte: képe ott volt minden templomban, őhozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja.
Az uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat senki (még távozáskor sem) fordíthatott neki, arcát sem láthatta senki. Csak az ő reggelije után (ennek idejét kürtösök adtál tudtul) kezdhetett a nép a sajátjához. Napjait öt évtizeden keresztül ugyanazon monoton rend szerint morzsolta, jellemző, hogy ebéd után távcsövön szemlélte Addisz Abeba utcáit, így nyerve betekintést a nép életébe. Palotájában, ahol aranyból volt minden (még a vécéülőke is), ezer szolga teljesített szolgálatot, és külön tisztviselő foglalkozott még a császári kedvenc ölebek vizeletének feltörlésével is. A császárság (tizenöt puccskísérlet átvészelése után) végül még az agg uralkodó életében bukott meg, a kegyelemdöfést az 1973-as aszály és a nyomában fellépett katasztrofális éhínség adta meg.
A dédelgetett hadsereg fellázadt és féléves lélektani előkészítés - a kormánytagok fokozatos bebörtönzése és egy Hailé Szelasszié ellenes sajtókampány - után 1974. szeptember 12-én Juda Oroszlánját megfosztották trónjától. Az uralkodót ezután a világtól elzárva tartották és máig sem tisztázott körülmények között halt meg 1975. augusztusának végén. (A hivatalos közlemény szerint prosztatarákban, de él a gyanú, hogy egyszerűen megfojtották.) A császárt annak idején feltűnő sietséggel ismeretlen helyre temették, és a holttestet csak 1992 februárjában találták meg a császári palota egyik latrinájának közelében. Akkor mauzóleumba került a tetem, majd a maradványokat a kopt keresztény egyház szertartása szerint trónra lépésének hetvenedik évfordulóján, 2000. november 5-án temették az Addisz Abeba-i Szentháromság székesegyház gránitsírjába. Ugyanabban az évben (annak ellenére, hogy az ortodox etiópok még csak 1992-t írtak), őt választották hazájában az "évezred etiópjának", holtversenyben Hailé Gebreszelasszié olimpiai bajnok futóval.
(Múlt-kor/Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
