A többnyire a kertekben és az utcán zajló nyári hűsítő fröcskölődés japán szokása, az Uchimizu, a 17. századból, a Japán történelem különleges időszakából ered.
A történetírás Edo-korszakként ismeri Japán 17-19. század közepéig tartó zavartalan belső fejlődését jelentő, szilárd és békés korszakát. 1603 és 1867 között Japán gyakorlatilag függetlenül, mindenféle külföldi hatástól elszigetelten fejlődött.
1600-ban, pontosan abban az évben, amikor William Adams Oita-nál hajótörést szenvedett, majd felfedezte Japánt, Tokugawa Ieiasu megszerezte a hatalmat az egész ország felett. Megalapította a Tokugawa sógunátust, fővárosát pedig Edo-ba helyezte (mai Tokió), hatalma jeléül Kiotó-ban felépítette a Nijo-várkastélyt.
A spanyol és portugál misszionáriusokat és az angol kereskedőket kiközösítették, a kereszténységet betiltották, és egy időben üldözték is. Csak néhány holland kereskedő számára engedélyezték Nagaszakiban a kikötést, így került be a nyersselyem, a cukor és egyes gyógyszerek.
Az Ebo-korszakhoz számos izgalmas japán kulturális örökségként elkönyvelt hagyomány kialakulása kapcsolódik. Ekkor alakult ki a kabuki színjátszás, melyben a színészek előbb nők, később csak férfiak voltak, illetve a mindennapi élet történeteit zsánerképekben megfestő ukiyo műfaja, valamint a fametszés művészete is.
Az ekkor népszerűvé lett népi hűsölést manapság a helyi közösségek sok helyütt életre keltik: tavaly Tokióban 340 ezer ember vett részt a hagyományos nyári fröcskölésben.