Woody Allent egyszerűen nagy hatású filmrendezőnek nevezni nem elég kifejező. Az egyik legeredményesebb, 1966 óta aktív szerző, aki karrierje kezdete óta szinte minden évben jelentkezik egy új filmmel. Az európai művészi mozi hatására Allen minden atipikusat felvonultatott munkáiban, de még a mainstream Hollywoodból érkező nagy képernyős látványosságokat is ide sorolhatjuk.
Mindemellett hiba lenne őt hollywoodi rendezőként aposztrofálni – annak ellenére, hogy egyértelműen szereti a régi Hollywoodot és annak filmjeit –, hiszen utat nyitott olyan független rendezők előtt, akik kevés pénzből, „egyszerű, de nagyszerű” ötletekből remek filmeket tudtak csinálni.
Woody Allen nagyjából olyan jelképe lett New Yorknak, mint a Szabadság-szobor. A „nem érdekel, de megvan róla a véleményem” típusú, intelligens, művészi karakterei gyakran gyötrődnek valamiféle egzisztenciális válságtól, családi vagy egyéb érzelmi problémáktól, szeretnek beszélni a banális témáktól kezdve a kulturális hatásokon át azokig, melyek az élet értelmének megértéséhez vezetnek, miközben szerelmesek lesznek, vagy épp kiszerettek valakiből, és ebben az elmúlásban nyűglődnek.
Harry és Sally (When Harry Met Sally, 1984)
„Szép dolog a szerelem egy férfi és egy nő között. Feltéve, ha a megfelelő férfi és a megfelelő nő közé kerül az ember.”
A Harry és Sally Nora Ephron forgatókönyve alapján Rob Reiner rendezésében készült. A történet a címszereplőket, Harryt (Billy Crystal) és Sallyt (Meg Ryan) követi 12 éven át, akik Chicagóban ismerkedtek meg. Harry és Sally az évek során sokszor találkoznak, miközben egyikük házas, majd elvált, a másik pedig boldog egy független kapcsolatban. A helyzetük azonban folyamatosan változik a történet során. Eleinte utálják egymást, majd úgy döntenek, hogy akár barátok is lehetnek, mivel úgy ismerkedtek meg, hogy közösen New Yorkba tartanak, ahol senki mást nem ismernek.
Akaratlanul eszünkbe juthat az örök érvényű Annie Hall (1977), habár a Harry és Sally valamivel pozitívabb hangvételű, vidámabb film, ahol még New York is szebbnek tűnhet. A két film tökéletes párosként működik együtt, mindegyik klasszikus példája a New York-i romantikus történeteknek, nem mellesleg pedig Nora Ephron és Woody Allen barátok voltak.
Mielőtt-trilógia (Before Sunrise, Before Sunset, Before Midnight, 1995-2013)
„A főiskolán a metafizika órán puskáztam: belenéztem a mellettem ülö fiú lelkébe.”
Richard Linklater méltán híres opusza, a Mielőtt-trilógia három filmje, a Mielőtt felkel a nap (1995), a Mielőtt lemegy a nap (2004) és a Mielőtt éjfélt üt az óra (2013) egy fiatal, Jesse nevű amerikai férfi és az általa Bécsben megismert, francia Celine kapcsolatát követi. Az első film az első együtt töltött napjukat meséli el Bécsben, a második azt, mikor évekkel később újra találkoznak Párizsban, a harmadikban pedig már házaspárként láthatjuk őket, amint görögországi nyaralásuk során a mindennapi problémákkal küzdenek.
Allen filmjeihez hasonlóan a hangsúly nem a cselekményen van, és néhányan azt is mondhatnák, hogy valójában nincs is cselekmény. A történet íve (és szíve) Ethan Hawke és Julie Delpy párbeszéde és előadásai. A filmben egyedül őket látjuk és hallgatjuk, az ő beszélgetésük visz minket előre a hosszú beállításos dialógusok során, melyeket Woody Allen honosított meg.
Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004)
„A szerelem szenvedés. Hogy elkerüljük a szenvedést, nem szabad szeretnünk. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk.”
Ez a nemlineáris melodráma egy olyan párt követ, akik úgy döntöttek, hogy kitörlik egymást emlékeikből. Allen szeret a filmjeiben randevúkkal, a gyengéd érzelmek kialakulásával és elmélyülésével foglalkozni, de előszeretettel forgat szakításról és a szerelem végéről is. A leghíresebb filmje ebben a témában a már említett Annie Hall.
Michel Gondry rendezésében és Charlie Kaufman forgatókönyvével ez a történet a szerelembe esésből és az abból való „kiesésből” áll, Jim Carrey és Kate Winslet főszereplésével. Mindketten olyan karaktert alakítottak itt, ami nem volt tőlük „megszokott”, játékukkal pedig tökéletesen és maró hitelességgel megmutatták, hogy néha azok a dolgok, amik miatt beleszerettünk valakibe, a szakítást is elősegíthetik. A film felteszi a kérdést, hogy vajon könnyebb-e elfelejteni a fájdalmasra fordult szép pillanatokat, vagy tanulnunk kellene ezekből, hogy ne kövessük el kétszer ugyanazokat a hibákat.
Sztracsatella (1996)
„Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”
Galló Tamás (Kern András) ismert karmester, többéves távollét után hazajön Budapestre. A szeretett városban időközben a családjától, feleségétől (Udvaros Dorottya) kezdve minden, ami hiányzott neki, megváltozott. Ilyen körülmények között a karmesternek egyre erősebb, depressziós rohamai lesznek, míg végül kórházba kerül, ahol beleszeret egy pszichiáterbe (Eszenyi Enikő), akinek teljesen felborítja az életét.
Kern András Woody Allen magyar hangjaként ezzel a filmjével is tiszteleg a rendező előtt. Az egzisztenciális válságban vergődő értelmiségi történetébe csöppenhetünk bele egy keserédes, fanyar humorú, mélabús filmben.
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)
„Csak úgy lehetsz boldog, ha szeretsz szenvedni.”
Reisz Gábor kultfilmmé avanzsált alkotásában megismerjük a 29 éves Áront (Ferenczik Áron), aki nemrég végzett az egyetemen. Munkája nincs, javarészt a szülei tartják el, és még a barátnője, Eszter (Jakab Juli) is elhagyta. Áron a fojtogató valóságából, a sehová nem tartó mindennapokból és Eszter kínzó emlékei elől Lisszabonba menekül. Hogy mi a terve, mit csinál majd ott? „Semmit”, mondja a szüleinek.
A rendező maga is több interjúban említette, hogy tagadhatatlanul hatott rá az Annie Hall, és valóban több Woody Allen által megálmodott és megformált karakter ugorhat be a teszetosza, bizonytalankodó, szerelmi bánatban nyüglődő Áronról, aki akkor is fél, ha van bérlete, tologatja maga előtt az életét, és aki végre hitelesen mesélt a mi igazi Budapestünkről, valamint egy olyan generációról, akikkel hazai filmekben nem igazán lehetett találkozni.
Az idézetek Woody Allentől származnak.
Nyitókép: Woody Allen az Annie Hall egyik jelenetében
