Raffaello Sixtusi Madonnája,
a féltett kincs
Az 1955 tavaszán megszületett moszkvai döntés hátterét ma is homály fedi. Vajon Sztálin és bizalmasai az NDK-ban közutálatnak örvendő Walter Ulbricht pártfőtitkár pozícióját akarták-e erősíteni alig két évvel a vérbe fojtott keletnémet munkásfölkelés után? Vagy csupán a szovjet "nagy testvér" nagyvonalúságának demonstrálása volt a cél? Vagy pedig ellensúlyozni akarták a másik német állam, az NSZK kancellárjának, Konrad Adenauernek növekvő népszerűségét, amelyre éppen az utolsó német hadifoglyok hazaengedésének kivívásával tett szert a bonni kormányfő? A választ ma sem lehet tudni.
A szeptemberi különvonaton "utazott" a drezdai képtár törzsanyaga, benne Raffaello, Tiziano, Rubens, Tintoretto, Vermeer, Van Dijk, Canaletto számos felbecsülhetetlen értékű munkája - mindenekelőtt a Sixtusi Madonna, amely ma is a Gemdldegalerie legféltettebb kincse. Későbbi szállítmányokban érkezett Berlinbe a kisázsiai Bergamából származó ókori Pergamon-oltár, amely névadója a berlini Múzeum-szigeten álló Pergamon Múzeumnak.
A kerek évforduló alkalmából látogatást tett a drezdai képtárban Irina Antonova, a igazgatója. A nagy befolyással bíró művészettörténész, aki diplomatacsemeteként Berlinben élte át a Reichstag 1933-as felgyújtását, 1945-ben jelen volt a német gyűjteményekből zsákmányolt műkincsek moszkvai kirakodásakor. A Puskin Múzeumban ma is számtalan olyan festmény, szobor található, amelyet Moszkva az '50-es években nem adott vissza jogos tulajdonosaiknak. És ha Antonován múlik, nem is fog. Ő ugyanis határozottan ellenzi a II. világháború végén a megszállt országokban lefoglalt, és a Szovjetunióba hurcolt kulturális javak visszaszolgáltatását - legyen szó berlini, brémai múzeumok kincseiről, vagy a Hatvany-gyűjtemény darabjairól.
Irina Antonova
Megerősítette ezt a német sajtó által "öreg hölgynek" nevezett Antonova drezdai fellépése. A 83 éves látogató egy francia grófnő magabiztosságát és eleganciáját sugározta. Finom szabású fehér kosztümjében, tökéletesre komponált, kissé lila árnyalatú ősz frizurájával, a nyakában lógó dupla gyöngysorral és csaknem hibátlan németségével egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy egy világhatalmat képvisel - és igazságos ügyért küzd.
Már-már nosztalgiával eltelten idézte fel, hogyan csomagolták ki, leltározták és restaurálták Moszkvában, Leningrádban és Kijevben a német földről elhurcolt műtárgyakat. Antonova felhánytorgatta, hogy Németországban szinte szóra sem méltatják az orosz kormány gesztusát, amellyel annak idején "lemondott" a kultúrjavak egy részéről - helyette inkább csak arról hallani panaszáradatot, hogy mennyi egykor német tulajdonban lévő műkincs található ma is orosz gyűjteményekben.
Az évforduló alkalmából kiadott füzetkében az "öreg hölgy" arról áradozik, hogy "szovjet polgárok" kétszer mentették meg a drezdai képtár kincseit: először akkor, amikor kihozták őket a vízzel elárasztott bányavágatok mélyéről (ide a bombázások elől menekítették őket a német hatóságok), majd másodszor akkor, amikor éveken át tartó áldozatos munkával restaurálták őket. "Ezt nem szabad elfelejteni" - hangoztatja Antonova.
Persze, hogy nem. Ám a fenti érdemeket az sem csorbítja, aki arra is rámutat, hogy Németország más megszállási övezeteiben is emeltek ki műkincseket az átmeneti tárolók mélyéről a szövetséges hatalmak katonái - anélkül azonban, hogy nyílegyenesen londoni, washingtoni vagy párizsi múzeumokba szállították volna őket - jegyezte meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung, sajnálkozva azon, hogy a drezdai vendéglátók közül erre senki nem hívta fel "az öreg hölgy" figyelmét.
(Múlt-kor/Panoráma)
