(MTI) - Balassa Péter Budapesten született, apja, Balassa Imre a Nemzeti Színház tagja, majd a Pesti Napló, az Újság és a Képes Krónika színikritikusa volt. Balassa Péter a művészet iránti rajongását tőle örökölte, s az ő elvárásainak szeretett volna megfelelni tanulmányaiban is. Mindig kitűnő tanuló volt, az érettségit követően előbb a szegedi, majd a budapesti egyetem magyar-történelem szakos hallgatója lett. Emellett vendéghallgatóként a filozófia szak, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakának óráit is látogatta. 1971-ben lediplomázott, s a következő évben az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa lett. Innen került az ELTE esztétika tanszékére, ahol előbb adjunktusként, majd 1987-től docensként dolgozott, 1999-ben pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ELTE mellett 1976 és 1980 között zeneesztétikát oktatott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tanárképző Karán, s 1990-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd Egyetemen esztétikát és művelődéstörténetet tanított, 2002-ben itt is egyetemi tanárrá nevezték ki. A felvilágosodás esztétikájáról órákat adott a pécsi és a miskolci egyetemen is, s előadásokat tartott az újvidéki és a kolozsvári egyetem magyar tanszékén is.
1987 és 1991 között részt vett az Újhold-évkönyv szerkesztésében, 1988-97-ben a Jelenkor című folyóirat, 1989-91-ben a Vigilia szerkesztőbizottságának tagja volt, 1993-tól a Pannonhalmi Szemle egyik szerkesztője volt. Emellett részt vett a Nemzeti Kulturális Alap, a Soros Alapítvány és a József Attila Alapítvány könyv-, illetve folyóirat kuratóriumának munkájában is.
1969 óta publikált, kutatási területe először a regény műfaj története és elmélete volt, bölcsészdoktori értekezését is e tárgyban írta A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája címmel. 1984-ben a filozófiai tudomány kandidátusa lett. Első esszékötete 1982-ben A színeváltozás címmel a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. Ezt követően több tanulmány- és esszékötetet is publikált a kortárs magyar epika, a színház és a zene tárgykörében (Észjárások és formák, A látvány és a szavak, A másik színház, A bolgár kalauz). Halálnapló címmel elbeszéléseit adta közre a Jelenkor Kiadó 1993-ban. Monográfiát jelentetett meg Nádas Péterről.
Kutatatóként az epikatörténet- és elmélet mellett foglalkozott a hermeneutika irodalmi alkalmazásának elméleti problémáival, a modern magyar próza háború előtti előzményeivel és jelen állapotával is. Szenvedélyes, alapos és elmélyült, a párbeszédre, az együttgondolkodásra mindig kész tanár, kiváló előadó is volt. Oktatóként a tudás rendkívül széles tárházát nyújtotta hallgatóinak, tartott kollégiumot Dosztojevszkij poétikájának problémáiról, a Faust-toposz művelődés- és irodalomtörténetéről, Flaubert és Baudelaire esztétikájáról, a modern irodalomtudományi iskolák történetéről, a kritikatörténetről, illetve a kritikaírás gyakorlatáról. Elemzéseivel, tanulmányaival fontos szerepet játszott az új prózaíró nemzedék, többek között a "Péterek nemzedéke" (Nádas, Esterházy, Lengyel) elindításában, elfogadtatásában is.
Tevékenységért több rangos elismerést is kapott, így 1988-ban a Művészeti Alap Irodalmi Díját, 1989-ben József Attila-díjat, 1993-ban Déry Tibor-jutalmat, 1995-ben Kosztolányi Dezső-, 1999-ben Alföld- és Pro Literatura-, 2002-ben Nemes Nagy Ágnes-díjat, 1996-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Életének utolsó éveiben súlyos betegségekkel küzdött, s a halálos kór 56 éves korában, 2003. június 30-án Budapesten legyőzte. 2006-ban a kulturális tárca Balassa Péter-díjat alapított, amelyet a művészeti - irodalmi, zenei, képzőművészeti és filmes - területen elért esszé- és tanulmányírói teljesítményért adományoznak. A díj első kitüntetettje Takács Ferenc volt. A 2007-es Könyvhéten Mindnyájan benne vagyunk címmel megjelenik a Nádas Péter műveit elemző Balassa-kötet.
