Ciano és Ribbentrop aláírja
az első bécsi döntést
A magyar politika fő célja a területi revízió lett. A Csehszlovákiával szembeni magyar területi igényeket a Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier között 1938. szeptember 29-én létrejött müncheni egyezmény záradéka értelmében kétoldalú közvetlen tárgyalások útján kellett volna rendezni. Ezek eredménytelensége esetére angol-francia-német-olasz döntőbíráskodás jött volna szóba. Az 1938 októberi kétoldalú komáromi tárgyalások öt nap után megszakadtak. London és Párizs jelezte, hogy mégsem kíván részt venni a két ország határvitájában, és tudomásul fogja venni a német-olasz döntőbírói határozatot. Így született 1938. november 2-án az "első bécsi döntés", amely a Felvidék egy részét visszajuttatta az anyaországnak.
Hitler 1939. március 13-án azt a kívánságot közölte Horthy Miklós kormányzóval, hogy a magyar csapatok késedelem nélkül vonuljanak be Kárpátaljára. Ez és az új lengyel-magyar határ elérése néhány napon belül megtörtént. (Az első bécsi döntés 11 927 négyzetkilométert és 1 050 ezer lakost, köztük 86,5 százalék magyart ítélt vissza. 1939. márciusban 12 061 négyzetkilométer és 694 022 fő került vissza.)
Románia idegesen reagált, a magyar-román határ mindkét oldalán 1940 nyarára mozgósított hadseregek néztek farkasszemet egymással. Az akkori magyar kormányfő, gróf , Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal tárgyalásokba bocsátkozó magyar küldöttség vezetője mindhárman erdélyi származásúak voltak...
Németországnak, amely 1939. szeptember 1-jén kirobbantotta az európai nagy háborút, érdeke fűződött ahhoz, hogy ne legyen háborús konfliktus első számú délkeleti olaj-, valamint búzaszállítója között. Amikor Moszkva 1940 júniusában elérkezettnek látta az időt, hogy visszaszerezze az első világháború után Romániához került Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Bukarest részéről nem talált ellenállásra. Utóbbi nem vállalt három fegyveres konfliktust a Szovjetunióval, Magyarországgal és - Dél-Dobrudzsa kapcsán - Bulgáriával szemben.
Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ("Őfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere") 1940. június 28-án diplomáciai úton azt üzente Budapestnek, hogy mind Berlin, mind Róma engedékenységet tanácsolt Romániának, de Magyarország se ragadtassa magát súlyos következményekkel járó lépésre. A magyarországi mozgósítás aggodalmat okoz, akárcsak a magyar-román határvillongások híre. Csáky külügyminiszter megígérte, hogy magyar részről alkalmazkodni fognak a tengelyhatalmak tanácsához, de kilátásba helyezte a magyar intervenciót,
ha Románia teljesen összeomlik;ha forradalmi megmozdulások lesznek Romániában;ha a besszarábiai menekültek Erdélybe áramlanak;ha a szovjet hadsereg a Kárpátok felé nyomulna előre.
Az Erdélyre vonatkozó magyar igényt azonban a románok elutasították. A Teleki-kormány a hadsereget a román határra vezényelte - ez igen bátor lépés volt, tekintettel a román erők nagyságára. A dolog sürgősnek tűnt, mivel a gyors német győzelmek a háború közeli végét ígérték. A döntésben szerepet kapott az is, hogy Románia július 1-jén felmondta az ország területi épségére vonatkozó brit garanciát - azaz Erdély megtartása érdekében Németországhoz közeledett.
Hitler 1940. július 7-én Berlinben fogadta az olasz külügyminisztert, és elégedetlenségét fejezte ki "a magyar türelmetlenség zűrzavaros megnyilvánulásai miatt", de hozzájárult, hogy július 10-én Münchenben fogadja Telekit és Csákyt. A magyar államférfiak előtt egyebek között kijelentette: "Ha Magyarország azt gondolja, hogy Románia ellen saját erejéből felléphet, és kész az ilyen akcióból származó esetleges következményeket saját felelősségére vállalni, akkor a Románia elleni háborús beavatkozásnak nem áll semmi az útjában." Hitler megjegyezte: "Magyarország sem anyagi tekintetben, sem csapatai számbeli erejét tekintve nincs olyan fölényben Romániával szemben, hogy biztos győzelemre számíthatna."
Ahogy magyar részről felismerték, hogy Hitler a katonai megoldás ellen van, kezdtek áthangolódni a tárgyalásos megoldásra, de csak Németország és Olaszország közvetlen részvételének feltételével. Hitler cinikus őszinteséggel megjósolta: "Természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő."
Turnu Severin
A romániai Turnu-Severinben 1940. augusztus 16-24. között megtartott magyar-román tárgyalások a "süketek párbeszédének" minden jegyét magukon viselték a számtalan "szóbeli jegyzékkel" és "emlékeztetővel". Érlelődött az a felismerés, hogy a magyar-román vitát csak a tengelyhatalmak döntőbíráskodása, vagy egy katonai akció oldhatja meg. Hitler azt várta, hogy a két ország közötti feszültség robbanáspontig jusson, de a robbanást megelőzően olyan döntőbíráskodásra kerüljön sor, amely a tengelyhatalmak révén rákényszeríti a német akaratot a két országra. Ribbentrop és Ciano augusztus 29-én már Bécsben fogadta Telekit és Csákyt. A német külügyminiszter kijelentette előttük: az Angliával élet-halál harcot vívó tengelyhatalmak elvárhatják a baráti országoktól, hogy "kívánságaikat igazítsák hozzá ehhez a nagy célhoz", és hogy "az élelmiszer- és kőolajellátásban ne legyen fennakadás".
A bécsi Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Ciano naplója szerint Manoilescu román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor.
Ribbentrop még az osztrák fővárosban aláíratott magyar és román kollégájával kötelezvényeket arra vonatkozóan, hogy a két országban élő német kisebbség korlátozás nélkül megőrizheti önazonosságát, szabad lesz körében a nemzetiszocialista világnézet propagálása, valamint az érintkezés a "nagynémet anyaországgal". A "második bécsi döntés" eleve nem felelhetett meg a várakozásoknak Észak-Erdély bonyolult etnikai viszonyai, a magyar és román többségű területek keveredése, a Székelyföldnek a trianoni magyar határoktól való nagy távolsága miatt.
Maga a "második bécsi döntés" két részből állt. A német, az olasz, a magyar és a román külügyminiszter által aláírt jegyzőkönyv rögzítette: Magyarország és Románia képviselői meghatalmazták a német és az olasz kormányt, hogy rendezzék a Magyarország részére átengedendő erdélyi területek kérdését, és kötelezték magukat a döntőbírói határozat "fenntartás nélkül való végrehajtására". A hatpontos döntőbírói határozat, amelyet már csak Hitler és Mussolini külügyminiszterei írtak alá, kijelölte az új, de "végleges" magyar-román határt, rendelkezett arról, hogy a román csapatoknak két hét alatt ki kellett üríteniük az átadandó területeket, kimondta, hogy Magyarországra átkerülő román nemzetiségű állampolgárok, valamint a mások országba átköltözni kívánó állampolgárok ügyét "nagylelkűen és előzékenyen kell kezelni". A döntőbírói határozat előírta végül, hogy ha Budapest és Bukarest valamely kérdésben nem tudna megegyezni, úgy a kérdést végérvényes elbírálás végett a német és az olasz kormány elé terjesztik. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, 2 185 456 lakossal, akiknek 51,4 százaléka, 1 123216 volt magyar (Dél-Erdélyben 400 ezren maradtak). Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld.
Szatmárnémeti
A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, 8-án a Királyhágóig jutott. 9-én Ördögkútnál halálos áldozatokat követelő tűzharcra került sor, de ez volt az egyetlen fegyveres incidens. 11-én érték el Kolozsvárt, 13-án az új román-magyar határt. A nagyváradi és szatmárnémeti bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett, az első hónapokban Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött.
A területgyarapodásért az ország komoly árat fizetett. Németországot az érvényes megállapodásokon felül nyersanyaggal és élelmiszerekkel támogatták, még a belső szükségletek rovására is (kenyér- és lisztjegyet vezettek be). A hazai német kisebbség kötetlenül szervezkedhetett, radikális lépések történtek a "zsidókérdésben", személyi változások a politikai életben. Az ország csatlakozott a tengelyhatalmi szerződésekhez - mindez a hazai szélsőjobb követeléseivel esett egybe. Teleki Pál gróf, miniszterelnök tudta: a németek nem nyerhetik meg a háborút, a revíziót nem tőlük várta, de azt el kellett fogadnia. Ezért le is mondott, ám Horthy nem engedte el, így kormánya hamarosan mindent teljesített: októberben engedélyezték a német "tancsapatok" átvonulását Románia felé, novemberben pedig aláírták a háromhatalmi paktumot, elfogadva a német-olasz hegemóniát, s szolidaritást vállalva egy újabb tengely-háborúval.
Románia területi vesztesége felszította az ottani szélsőjobb harciasságát, ennek nyomán nálunk is fellendült a nyilasmozgalom. Az engedmények keretében szabadon engedték börtönéből Szálasit, akinek vezetésével megvalósult a szélsőjobb egysége: a Nyilaskeresztesek a legnagyobb ellenzéki párt lett. A verseny a németek kegyeiért tovább folyt, bár Romániában Antonescu véresen leszámolt a Vasgárdával. A kormány 48 erdélyi magyar képviselőt hívott a parlamentbe, három hely jutott a németségnek. 12 mandátumot tartottak fenn az egymillió románnak, de ezeket nem töltötték be. Az Erdélyi Párt a kormányt támogatta, amely így megbuktathatatlanná vált. Az "országgyarapítás" utolsó állomása 1941 áprilisában a Délvidék megszállása volt, amikor 11 475 négyzetkilométer és 1 030 ezer lakos került Magyarországhoz.
érvénytelenítette a bécsi döntéseket, és előírta, hogy Magyarország vonja vissza csapatait az 1937. december 31-i határok mögé, majd az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. A nagyhatalmak elutasították a magyar igényt, hogy a román határt módosítsák ötezer négyzetkilométerrel Magyarország javára.
(Múlt-kor/Panoráma - Pirityi Sándor)
