A kísérletezés helyszíneként írja le az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálét Paolo Baratta, a Biennále elnöke. ?Ahogy az lenni szokott, a Biennále a művészek közötti, valamint a művészek és a közönség közötti nyílt párbeszéd helyszíne, és ez a szellemiség az elmúlt évek alatt csak tovább erősödött? ? mondta a május 10-én tartott sajtótájékoztatón.
Ebben a folyamatban jelent további előrelépést az idei Biennále, ez a munkamódszer adja ugyanis idén a program tematikáját, megünnepelve és köszönetet mondva a művészet, a művészek létezéséért, ?akik világa kiszélesíti a mi látókörünket is, megváltoztathatják hozzáállásunkat. Életünk különböző szakaszaiban a művészet megújulásra, tanulásra ösztönöz minket? ? mondta az elnök. Nem feledkezik azonban meg Paolo Baratta a látogatókról sem, és őket helyezi igazán az egész rendezvény központjába, ők azok, akik ?a művek megismerésével egyre mélyebbre és mélyebbre juthatnak önmaguk és a világ megismerésében.?
Paolo Baratta kifejtette: nem hisz abban, hogy a Biennále programját ne egyetlen egy kurátor, hanem helyette inkább egy bizottság állítsa össze, szeret ő maga egyeztetni a különböző művészeti kérdésekben az alkotókkal.
A világ legrangosabb képzőművészeti seregszemléje május 13-án nyílik meg a nagyközönség előtt. A november 26-áig látogatható, Viva Arte Viva című tárlat főkurátora Christine Macel művészettörténész, a párizsi Pompidou Központ vezető kurátora. A tájékoztatón megerősítette: az idei Biennále fókuszában a művészet és a művészek állnak. ?A konfliktusokkal és megrázkódtatásokkal terhes világunkban, amelyben súlyos veszélyben van a humanizmus, a művészet az ember legértékesebb része? ? vallja Christine Macel. Úgy látja, ma a művészek kortárs vitákban játszott szerepe, felszólalása, felelőssége fontosabb, mint valaha.
Összesen 86 ország képviselteti magát a Giardini történelmi pavilonjaiban, az Arsenale területén, tehát az egykori hajóépítő csarnokokban és a város egyéb helyszínein. Három ország először vesz részt a fesztiválon: Antigua és Barbua, Kiribat, valamint Nigéria. A központi nemzetközi kiállítás kilenc egységből, úgynevezett transzpavilonból áll, ahol
51 országból 120 meghívott művész munkáit tekinthetik meg az érdeklődők, idén pedig ? több évtized után először ? magyar művész munkái is helyet kaptak itt.
Az Örömök és Félelmek pavilonjában a Ludwig Múzeum koordinálásában tekinthetők meg Hajas Tibor (1946?1980) képzőművész munkái, aki nemcsak a hetvenes évek magyar avantgarde művészetének nemzetközileg elismert alkotója, de a performansz művészet nemzetközileg méltatott alakja is. A Ludwig Múzeum legutóbb 2005-ben Kényszerleszállás címmel mutatta be munkásságát. A várakozások szerint a velencei részvétellel a fiatalon elhunyt művész munkássága a nemzetközi érdeklődés központjába kerül. A kiállított művek nagy része a Ludwig Múzeum tulajdonában van, de adott kölcsön munkákat a Szépművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum is. A központi kiállítás másik magyar résztvevője a Lengyelországban élő Csörgő Attila, aki az Idő és Végtelen szekcióban állít ki.
A kilenc központi szekció közül ebben a teremben a múlandóságra, a folyamatosan változó időre hívják fel a figyelmet, amely az 1970-es évek óta lelhető fel a művészek munkáiban. Ez az az időszak, amikor a konceptuális performansz összekeveredik a hosszú idő és a jóvátehetetlen veszteség feletti érzéssel. A ?90-es évek elején Borges labirintusa és a jövőképek mellett az idő fogalma új, metafizikai színezetet kap, és ez az a kor is, amikor a művész a hipnózisnak köszönhetően újjászületik ? olvasható a tájékoztatóban.
A központi kiállítás kilenc pavilonja:
Művészek és Könyvek Pavilonja, Örömök és Félelmek Pavilonja, Közös Tér Pavilonja, Föld Pavilonja, Hagyományok Pavilonja, Sámánok Pavilonja, Érzékek Pavilonja, Színek Pavilonja, Idő és Végtelen Pavilonja
A magyar pavilonban Várnai Gyula Peace on Earth című kiállítását Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitja meg május 12-én. A kiállítás több installáció mentén idézi meg a múlt futurológiai elképzeléseit és utópiáit. Felidézi a hatvanas évek jövővízióit, hogy szembesítsen azok megvalósulatlanságával, a jövő kiszámíthatatlanságával. Pozitív üzenetet sugall, hiszen azt állítja, hogy a mai pesszimista verziók helyett van esélyünk, hogy az elkövetkezendő évtizedek meglepetésszerű fordulatoknak köszönhetően másként alakuljanak, mint ahogy azt ma gondolhatjuk.
Magyarok a Biennálén
Aki pedig a város különböző pontjain található kiállítások egyikéből is választana, ne hagyja ki a Personal Structures ? open borders című tárlatot, amelyet összesen három helyszínen ? Palazzo Bembo, Palazzo Mora és Giardini Marinaressa ? rendeznek meg. A kiállítás nemzetközileg kevésbé ismert művészek műveit mutatja be, azonban közös bennük, hogy mind kortárs művek. Az eltérő kulturális közegből érkező alkotók nagyon különböző munkákat vonultatnak fel: egyes termekben egy-egy alkotó, máshol több művész munkái láthatók az egész világból. A 200 résztvevő művész 40 országból érkezik, és a legkülönbözőbb formában mutatkoznak be, látunk ugyanis videókat, szobrokat, fotókat, festményeket, rajzokat és installációkat is. A kiállítás az Idő ? Hely ? Létezés hármasát öleli fel. Ezzel a kiállítás az európai és a nem-európai dialógusok közötti párbeszédre, pontosabban a köztük lévő különbségre helyezi a hangsúlyt. A kiállításon magyar neveket is találunk: többek között Kőnig Frigyes grafikusművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Anatómia, Rajz- és Geometria Tanszékének vezetője, valamint Orosz István grafikusművész, animációs filmrendező, író is kiállít.
Az Arsenaléban
Az Arsenale pavilonjait végigjárva a kiállítók között találjuk többek között a kínaiakat, a horvátokat vagy éppen az íreket. Az egyik legérdekesebb azonban Új-Zéland pavilonja, amely egy több tíz méter hosszú vásznon, mesébe illő, mégis élőszereplős filmet vetít. Az élőszereplős jelző azonban csak a megvalósításra utal, hiszen a színes képek a hódítók és az őslakosok közötti harcokat elevenítik fel. Érdekes munkát vonultatott fel Grúzia is, amely egy vidéki, elhagyatott házat állított fel, érdekes módon azonban nem kint, hanem bent esik az eső. A fekete házat valóban az országból hozták, a művész, Julian Heynen pedig azt írja az ismertetőben, hogy a közeli bányák által keltett por okolható a komor színért. Nem a szegénység vagy a reménytelenség ?hozta? azonban a házat Velencébe, hanem éppen átlagossága. Mint ahogy a művész elmondta: mindig is érdekelték azok az átlagos emberek és események, akik/amelyek nem kerülhetnek be a történelemkönyvekbe. Az olasz pavilont egy nápolyi filozófus és antropológus, Ernesto de Martino 1948-ban megjelent Il mondo magico című könyve ihlette, amely kimondja: ?civilizációnk krízisbe került, míg a világ egyik fele felemelkedik, a másik szétesik?. Mindezt a legkülönbözőbb módon jeleníti meg a kiállítás, minden bizonnyal az egyik leghatásosabb része az, amikor embereket ábrázoló testek különböző hőmérsékleten különböző szagot árasztanak és öltenek formát.
Takács Erzsébet
Fotó: Csákvári Zsigmond
