1931. szeptember 9-én Budapesten született Latinovits Zoltán posztumusz Kossuth-díjas színész, a magyar színművészet kiemelkedő alakja.
Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos a fia születése után egy nappal elhagyta a családot. Édesanyja, Gundel Katalin, Gundel Károly neves budapesti vendéglős lánya 1941-ben újra férjhez ment Frenreisz István belgyógyászhoz. Ebből a házasságból született két féltestvére, Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész.
Latinovits 1949-ben érettségizett, ezután asztalostanonc lett, majd hídépítő munkás. 1952-től a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, ahol 1956-ban szerzett diplomát. 1952-től NB I-es tartalékos kosárlabda-játékos volt, de kiválóan vitorlázott is. Színi pályafutását a gimnáziumi színkörben kezdte.
1948-ban figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: „Maga menjen színésznek.”
Egyetemi évei alatt színjátszást tanult a Magyar Állami Vasút, Acélipari és Gépgyárak (MÁVAG) színjátszókörének tagjaként. A diploma megszerzése után segédszínésznek szerződött a Debreceni Csokonai Színházba, ahol az évadnyitó előadáson Jacobi Viktor Leányvásár című operettjének hajóskapitányaként debütált. 1959-ben a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, és hamarosan a társulat vezető színésze lett. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt. Kettejük között életre szóló szerelem szövődött.
1961-ben és 1962-ben ismét Debrecenben, majd 1966-ig Budapesten, a Vígszínházban játszott, ahol a Várkonyi Zoltán rendezte Különös találkozó című darabban debütált. 1966–1968 között a Thália Színház tagja volt, majd 1969-től 1971-ig újra a Vígszínházban dolgozott. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színházban játszott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Németh László Győzelem és Gorkij Kispolgárok című darabját állította színpadra. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt.
1973–1975 között az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokkal lépett fel. Utoljára a Fővárosi Operettszínházban állt színpadra: a címszerepet játszotta Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában. A bemutató 1976. február 27-én volt, ám kilenc előadás után betegsége miatt nem játszott tovább.
Számtalan színpadi szerepe közül kiemelkedik vígszínházi Rómeó-alakítása a Júliát játszó Ruttkai Évával, továbbá Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), az őrnagy Örkény István Tóték című darabjában és Ványa bácsi Csehov drámájában.
Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben is. A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban is ő játszotta az őrnagyot. Emlékezetes a Pendragon-legenda Bátky Jánosa, a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, Az ötödik pecsét Civilruhása, valamint a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere.
Színpadi és filmszerepei mellett jelentős versmondói tevékenysége is. Különösen emlékezetes Ady, József Attila, Illyés Gyula verseinek szuggesztív előadójaként. Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt, ahol a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el 1976. június 3-án.
Színpadi alakításait őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, rendezői munkásságát is a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga mondta: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében.
Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, de soha nem hozhatta létre az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. A meg nem értettség felőrölte idegeit, depresszióval küzdött, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. 1976. június 4-én, 44 évesen a balatonszemesi vasúti átjáróban vesztette életét.
A mai napig vitatott, hogy öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé vagy baleset történt. A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szemesen 1984 óta működik a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, amely a pályáját mutatja be fotók és dokumentumok tükrében.
A községben áll Melocco Miklós által készített szobra, és emlékére évente versmondó találkozót és versenyt rendeznek.
1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki. 1996-ban Magyar Örökség díjat kapott, 2015-ben Ferencváros díszpolgára lett. Az új Nemzeti Színház bejáratánál álló kapuszoborban Latinovits és Tolnay Klári alakja fogadja a közönséget. Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, a Veszprémi Petőfi Színház Latinovits–Bujtor Játékszínje (féltestvére, Bujtor István 2008–2009-ben a teátrum igazgatója volt), 2002-ben kisbolygót neveztek el róla.
Nyitókép: Latinovits Zoltán színművész 1974-ben. Fotó: MTI/Farkas Tamás
