Négy évvel ezelőtt találkozhatott legutóbb a bábos szakma Kecskeméten, egy olyan fesztiválon, a Magyarországi Bábszínházak Találkozóján, amelynek története harminc évre nyúlik vissza. Azzal a céllal hozta létre a Ciróka Bábszínház, hogy legyen egy fórum, ahol
kötöttségek nélkül összejöhetnek a bábosok, megnézhetik egymás előadásait, és azokról nyíltan, őszintén beszélgethetnek.
Az elv ma is ugyanez. Nincsenek szelektorok, minden színház, függetlenül attól, hogy az előadó-művészeti törvény szerint kiemelt minősítésű vagy minősítéssel nem rendelkező, azzal mutatkozik meg, amit a maga repertoárjából fontosnak, reprezentatívnak tart. A találkozón tehát nincs válogatás, ennek megfelelően verseny sincs. (Bár a Magyar Bábművészek Szövetsége szokás szerint kiadja a maga díját, de az, hogy ki kaphatja, soha nincs kőbe vésve.) Vannak viszont nagy, kicsi és még kisebb társulatok, klasszikus kőbábszínházak, családi társulatok, alkalmi szabadcsapatok és egyéni előadásokat létrehozók, évtizedek óta a pályán levők és azt épp csak elkezdők, de a kíváncsiság, a másikra nyitottság mindenkire jellemző.
Ha valaki ebből azt gondolná, csupa csillámpóni- vagy unikornis-lelkű, Duracell-nyúl aszcendensű alkotó és előadó alkotja a bábos szakmát, gyorsan le kell rángatnom a földre. Az ezeréves, ám egymást rég látott ismerősök hatalmas mosollyal és öleléssel üdvözlik egymást, ennek ellenére (vagy épp ezért?) egyik előadáshelyszínről a másikra sétálva vagy az este 9-10 órakor kezdődő, két-három órás beszélgetéseken képesek ölre menni, hogy védjék a maguk igazát. Harcra és vitára mindig kész, könnyen megosztódó népség ez, ám
a vélemények nem kultúrpolitikailag motiváltak, hanem szigorúan szakmai alapokon nyugszanak.
A tehetséget itt elismerik. A Színházi Olimpia programjait közösen, egyeztetve szervezik. Komolyabb törésvonalat ebben a közegben csak a bábszínház versus bábos színház mentén lehet húzni. Amióta ebben a közegben mozgok, ez így volt, és ahogy ismerem őket, így is marad. Az újonnan érkezettek erre általában rácsodálkoznak, és felhorgad bennük a nosztalgia az egykor volt POSZT legszebb napjai iránt.
Az, hogy a szakma minden tekintetben olyan nagyra nőhetett, hogy 24 előadás szerepelt a fő programban, ennek a(z össze)tartásnak, a morális állandóságnak a hozadéka. A megerősödés látszott az idei programon: öt nap alatt nemhogy vállalhatatlan, gyereknek-felnőttnek ártó, de még csak tisztességesen érdektelen előadást sem láttam. Merthogy voltak itt deklaráltan nem gyerek- és nem ifjúsági közönségnek készített bábelőadások, ráadásul a megszokottnál és az országos átlagnál magasabb arányban. (Mondjuk el még egyszer, sokadszor azoknak, akik ezen meglepődnek: a báb egyáltalán nem korosztályi megjelölés, hanem műfaji.) Az, hogy ezeket a felnőtteknek szánt produkciókat műsorra tűzhetik a színházak, a kitartó nézőszocializáció eredménye.
Ajánlott életkortól, feldolgozott témától függetlenül mindegyikre jellemző volt a biztos ízlés, nem volt ritka a kísérletezés, a műfaji határok elmosása, a posztdramatikus színházi formákban gondolkodás. Az élőszínházzal ellentétben a bábszínháznak nincsenek klasszikus darabjai, csak klasszikus történetei, meséi, amelyeket a választott technikához, társulathoz kell igazítani, ezért a kortárs magyar dráma ügye itt a lehető legjobb kezekben van.
A generációváltás ebben a műfajban organikusan zajlik.
A negyvenes és a még fiatalabb alkotók nem csupán ezen a fesztiválon domináltak, ez a teljes évados repertoárt megvizsgálva szembetűnő jelenség. Mivel ők már másféle színházon szocializálódtak, sokkal inkább mernek tizenkilencre lapot húzni.
A találkozó előadásait a Ciróka Bábszínház kis- és nagytermében, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Kelemen László Kamaraszínházában, Ruszt József Stúdiójában, valamint nagyszínházában és a Hírös Agórában játszották. Ezek között mozgott a jó négyszáz fesztiválozó. Idén minden eddiginél jobban nyitottak a városra a szervezők, a Ciróka Bábszínház rendezvény-lebonyolításban is profi stábja. Utóbbi két helyszínen a helyi iskolásokkal, óvodásokkal bővült a közönség. A hétvégén szabadtéri játékok és előadások várták a kecskemétieket. Az Agórában két kapcsolódó tárlatot rendeztek: a helyi illetőségű Tintaló Társulás csodás-bájos cirkuszának bábjaiból, továbbá a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MATE Rippl-Rónai Művészeti Kar látványtervező szakos hallgatóinak munkáiból.
Az őszinte érdeklődés és a belső igény miatt semmi nem maradt látatlanul, megvitatlanul. Fizikailag igencsak leharcolva távozott mindenki Kecskemétről. Mentálisan, lelkileg és szakmailag azonban feltöltött az együttlét. Nem volt egy hét, annyi talán sok is lenne – bizonyos életkor felett már az ember a saját ágyában szeret aludni, legyen bármilyen kényelmes a szállás –, de ennyi detox egy ilyen békés szigeten a túléléshez elengedhetetlen.
Képek forrása: Magyarországi Bábszínházak Találkozója. Fotó: Éder Vera
