Középiskolás, nyurga kamasz voltam, amikor Tocqueville nevét először hallottam, és a mai napig fel tudom idézni bizonyos mondatait, amelyeket a történelemtanárunk magvacskákként plántált a fejünkbe – hogy ha aznap a sovány talajon még nem is csíráznak ki, később bizonyára szárba szökkennek majd. Például hogy „[h]a egy nemzet nem kíván többet a kormányzatától, mint hogy fenntartsa a rendet, a szíve mélyén már rabszolga: tulajdon jólétének rabja, s csak a személy hiányzik, aki láncra veri”, vagy hogy „[a]hol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret”. Úgy kellett kántálnunk ezeket a mondatokat, mint az aradi vértanúk nevét vagy Deák Ferenc egy-egy bölcsességét: akkor is hibátlanul, ha épp álmunkból vertek fel.
Tocqueville aztán felbukkant főiskolai tanulmányaimban, újságok hasábjain és televíziós beszélgetésekben is. Megkerülhetetlen klasszikus a társadalomtudományokkal foglalkozók számára. Ő volt az, aki Franciaországból Amerikába hajózott, hogy részletesen beszámoljon a demokráciáról, a demokratikus intézmények működéséről, és ezt úgy tette, hogy miközben a demokráciát üdvözölte, a lehetséges buktatókra is felhívta a figyelmet. Érvelése kristálytiszta, gondolatai egyedülállók, és az idő őt igazolta.
Az amerikai demokráciát bemutató műve 1835-ben jelent meg, és villámgyorsan terjedt; olyannyira, hogy a reformkori olvasók az 1840-es évek elején már magyarul is kézbe vehették. Kevesen tudják – az én időmben egyáltalán nem esett róla szó az iskolában –, hogy nem a francia Tocqueville volt az egyetlen, aki a tudást szomjazva vágott neki Észak-Amerikának, és még csak nem is ő volt az első. Hiszen az erdélyi születésű Bölöni Farkas Sándor – akinek nevéhez a Kolozsvári Gondoskodó Társaság, a Kolozsvári Casino, a Vasárnapi Újság, az Asszonyi Olvasó Egylet megalapítása és jó pár kéziratban maradt Goethe- és Schiller-fordítás fűződik – szintén útnak indult, hogy Nyugat-Európát és Észak-Amerikát felfedezze, és tapasztalatait honfitársaival megossza.
1831 őszén érkezett meg, és bár ott-tartózkodása idejét a magyarországi kolerajárvány miatt lerövidítette, 1834-ben megjelent az Utazás Észak-Amerikában. Azonnal szétkapkodták, második kiadás követte, és az 1836-ig tartó pozsonyi országgyűlés tagjai kézről kézre adták. Széchenyi így írt róla: „Kezembe véve a drága könyvet, többé nem tehettem félre. Hála a mindenhatónak, hogy ezen könyv napvilágra jött; haszna honosinkra felszámíthatatlan.” Bölöni Farkas Sándort tagjául választotta a Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia).
Bölöni könyve Tocqueville-éhez képest kevésbé szisztematikus, és jobbára egy feudális világból érkezett utazó impresszióit rögzíti, mint útleírás, szépirodalommal átitatott társadalom- és politikatudományi ismertetés azonban nagyon is megállja a helyét. Talán még nagyobb hatást gyakorolhatott volna, ha nem figyel fel rá a cenzúra, és nem kerül szinte azonnal, már 1835-ben tiltólistára.
De ki volt ez a búskomorságra hajlamos, mégis vállalkozókedvű, beteges, ám a közjóért fáradhatatlanul tevékenykedő erdélyi fiatalember, Bölöni Farkas Sándor? Kik nevelték, hogyan került a kolozsvári unitárius kollégiumba, mikor ismerkedett meg Kazinczyval, Wesselényivel és Táncsics Mihállyal, ki ejtette rabul a szívét, merre járt-kelt a világban, mit gondolt a reformokról, a szabadságról, a szabadság földjén az amerikai őslakosok nyomoráról? Minden kérdésünkre választ kapunk, ha elolvassuk Mikó Imre A bércre esett fa című életrajzi regényét. A szép kiállítású könyv az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából elindított sorozat tizenkettedik darabja. Hogy mit takar a cím, nem sokáig titkolja a szerző: „Régi villongó időkben azon a helyen várkastély állhatott. Most azonban csak egy szál fenyő meredezik ott egymagában. Jegenyefenyő, sudár termetű. Törzsét semmi sem védte, az alsóbb ágak lefagytak, letöredeztek. Csak a tetején maradtak ágai. Miért különül úgy el ez a bércre esett fa a többitől, hiszen odébb a törpefenyők sűrűn egymás mellett nőnek, át sem lehet látni közöttük? Vagy talán amazok elszívnák tőle a talaj nedveit, s nem hagynák, hogy ilyen magasra nőjön? Az emberek közt is van ilyen társtalan. S rendszerint annak nem akad társa, aki a többiek közül kiemelkedik.”
Ilyen kiemelkedő személyiség volt a bölöni születésű Farkas Sándor is, akinek regényes életét több mint háromszáz oldalon meséli el Mikó Imre. Háromszáz oldal, amely nemcsak a fordulatos történettel köti le az olvasó figyelmét, hanem kor- és tájhű erdélyi nyelvezetével is. Ezen a nyelven tárja ugyanis elénk a vidék megejtő szépségét, az iskolapadban töltött évek, a szerelem, az utazás izgalmait és az utazó minden gondos megfigyelését is. A szöveg olvasmányos, ám ha egy-egy régies, népies vagy latin kifejezés jelentésének mégis utána szeretne nézni az olvasó, csak a kötet végére kell lapoznia: gondosan összeállított szószedet várja. Biztos vagyok benne, hogy átlagos műveltségű ember számára a szavak többsége nem lesz ismeretlen (affér, drapéria, kvártély, porkoláb, titulus és a többi), egy-egy tájszó azonban nemcsak szókincsünket gazdagíthatja, hanem sajátos színt és aromát is vegyít az olvasásba (vajon mit jelent a vízarányos, a tapszia vagy a rezgelődni szó?).
Ha pedig valakiben kétségek merülnének fel, hogy a nosztalgikus érzéseken túl adhat-e valamit a 21. századi olvasónak egy 20. században született regény, amely egy 19. századi utazóról szól, a könyv utószavának egy részletével válaszolok neki: „A történelmi regény írója mindig az időszerűtlenség kockázatával játszik. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy a tegnap és a ma között szakadék tátong, s csak az időszerű, ami az élő ember világát tükrözi. Pedig az idő múlásának fel nem tartóztatható folyamata nem ismer ilyen megkülönböztetést. Mai életünk a múltra épül, a jövő vágya alakítja napjaink eseményeit. A jelen pedig úgy folyik el mellettünk, mint ama bizonyos folyó, amelybe kétszer nem léphetünk, mert közben már más hullámok nyaldossák partjait.”
Mikó Imre könyvét a mai olvasóknak is jó szívvel ajánljuk, hiszen sorsunk szálai szorosan szőtt szövetet alkotnak: sosem tudhatjuk, milyen hatással lesz a holnap reggelünkre az, hogy mit gondolt annak idején egy erdővidéki gazdasszony vagy oskolamester például Napóleonról.
A képen Kőváry Endre Bölöni Farkas Sándort ábrázoló festménye (részlet).
