A keresztény művészetet sokáig hallgatás vette körül

Hogyan került a kecskeméti múzeumba, és milyen tervei voltak akkor?

Az egyetem elvégzése után eredetileg késő középkori művészettel, keresztény ikonográfiával, illetve a zománcművészet középkori történetével és kortárs jelenségeivel szerettem volna foglalkozni. Azonban a múzeumi szférában ekkortájt nagymértékű leépítések voltak, így nem várva egy későbbi lehetőségre – félévi gondolkodás után – elfogadtam szülővárosom hívását, 1997 augusztusától a Kecskeméti Katona József Múzeumban kezdtem el dolgozni. Vidéki művészettörténész-muzeológusként sokkal összetettebbek, sokrétűbbek voltak a feladataim, mint ha egy országos múzeumban dolgoztam volna, így a kutatói munka csak egy volt a számtalan feladat között. Ráadásul tizenöt évig egyedül voltam művészettörténész az intézményben.

Egyetlenegy előnye volt a helyzetnek, hogy kellő kreativitással, a munkát hivatásként felfogva – lemondva a szabadságaim és a hétvégék jelentős részéről – egyrészt a kortársaimhoz képest hamarabb és több kiállítást rendezhettem, másrészt nagyobb beleszólásom volt abba, hogy miként alakítom a Kecskeméti Képtár szakmai jelenlétét a magyar múzeumi rendszerben és Kecskemét kulturális életében. Persze számos falba ütköztem (szakmai féltékenység, a szakmaiság hiánya a közéletben, pénzhiány stb.), de bizonyos dolgokat így is sikerült elérnem az elmúlt huszonhét év során.

Ehhez kellettek a múzeum melletti, de azt jól kiegészítő tevékenységek is, így például az egyetemi oktatói, melynek fő színtere 1998 és 2011 között a Debreceni Egyetem volt. Itt lehetőségem volt a magyarországi századfordulós-szecessziós építészet, Tóth Menyhért életműve vagy éppen a 19–20. századi és kortárs magyar művészet mellett azon szakterületeimmel (a késő középkori Alpokon túli képző- és iparművészet keresztény ikonográfiai kérdései, az európai zománcművészet középkori története és kortárs jelenségei, a magyar Szent Korona) is foglalkozni, melyekkel muzeológusként kevesebb lehetőségem volt.

2002-ben volt az első Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé. Hogyan indult útjára, és mi is ez a minden évben nagy sikernek örvendő rendezvény?

1998-ban sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám a saját egyéni érdeklődési körömet összeházasítani – munkahelyem gyűjtési területének megfelelően – a kortárs művészettel, illetve Kecskemétet a nagy országos kiállítássorozatok (biennálék, triennálék) egyik fontos helyszínévé tenni. Így született meg a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé ötlete. (Az elnevezés ma már bekerült a köztudatba, azonban az ikonográfia fogalmát eleinte nem mindenki értette, így voltak, akik emiatt tévesen azt hitték, hogy ikonfestészeti tárlatokat rendezünk.) A keresztény művészet és különféle területei évtizedekig nem tartoztak a támogatott területek közé, és érdekes, hogy a rendszerváltozás után is sokáig hallgatás vette körül. De fogalmazhatunk úgy is, hogy mennyire ellentmondásos helyzetbe került hazánkban a 20. század második felében többek között a művészi minőség az ideológia, a politika vagy éppen az egyház és a kortárs művészet kapcsolatának tekintetében.

Sajnos ehhez „méltó” volt és valamilyen szinten hozzá is járult akkor e terület még messze nem teljes értékű és egyenetlen szakmai színvonalú – többnyire egyes felekezetekhez, illetve művészeti egyesületekhez kötődő – múzeumi, kiállítási képviselete is. Természetesen nem volt diadalmenet az elmúlt negyed évszázad sem, de a pozitív irányú változásokhoz azóta minden bizonnyal a biennálé elindítása is hozzájárult.

Amikor alapító kurátorként elindítottuk a sorozatot, tudatos döntés volt részünkről, hogy nem az adott lehetőségek közül (vallásos, szakrális, egyházi és liturgikus művészet) választottunk ki egyet, hanem az összeset érintő és különböző mértékben lefedő területet, a keresztény tematikát, amelyet az európai művészet egyik legfőbb összetevőjeként a sorozat nevében is jeleztünk. Véleményünk szerint a kiállítássorozathoz kapcsolódó fogalmak bármelyikének kiemelése esetén jelentősen leszűkítettük volna a lehetőségeinket a mindenkori kortárs magyar művészeten belül.

Komoly szakadék tátong ugyanis e terület, a nagyközönség vagy azon belül a keresztény hívek elvárásai, illetve a 20–21. századi kortárs („modern”) művészet egyes céljai, jellemzői és a minderről véleményt formáló műkritika, teológia, filozófia között.

Ez utóbbi különösen jelentős probléma. Aki ugyanis tisztában van a vizuális művészetekkel, mindenekelőtt a tartalmi összefüggéseikkel, az korunk művészetében sem felejtheti el, hogy több mint másfél évezreden keresztül a keresztény ikonográfia az európai művészet alapjai közé tartozott, de a „keresztény mitológia” a mindennapi élet egyes mozzanatait, sőt éves ritmusát is meghatározta. A Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé egyik legfőbb, bár kissé erőn felül vállalt alapítói motivációja az volt, hogy a kecskeméti kiállítások és a kapcsolódó katalógusok és gyűjtemény révén segíteni szeretnénk abban, hogy a keresztény ikonográfiát és az azzal összefüggő évezredes gondolatkörök létjogosultságát üres divateszmék vagy éppen diktatórikus ideológiák ne ítélhessék újra mesterséges elfeledtetésre.

Ha egy szűkebb területet, az egyházművészetet tekintjük, az is a céljaink közé tartozott, hogy elősegítsük a mai élvonalbeli művészet és a keresztény hitélet konkrét igényeinek egymásra találását: a papok, lelkészek olyan alkotókkal vehessék fel a kapcsolatot, akik műveikkel méltán helyet kaphatnának a templomokban is. Sajnos évtizedeken át igen sok gyenge mű került be a templomokba. E folyamat megváltoztatásához fontos lenne, ha a témával foglalkozó művészettörténészek nagyobb szerepet kapnának az egyházi oktatásban, hiszen az ott végzett plébánosok, lelkészek, püspökök lesznek a megrendelők, akik így közvetlenül tudnának hatni e téren is a hívőkre azzal, ha fel tudnák ismerni a giccset, az alacsony művészi színvonalat.

Hogyan fejlődött az elmúlt években a biennálé?

A sorozat sikerét jelzi, hogy a kecskeméti Cifrapalotában eddig megrendezett tizenkét tárlat során, 2002 és 2024 között összesen 1588 (átlagosan 132) alkotást sikerült kiállítanunk a mindenkori zsűri után. A számok alapján tehát egyértelmű, hogy a biennálé jelentős űrt tölt/töltött be a magyarországi kiállítási palettán, és az évek során az egyik legnagyobb országos sorozattá nőtt. Beigazolódott, hogy a biennálé nem egy végtelenül elavult, korszerűtlen, további alkotások létrehozására méltatlan művészeti területet képvisel.

A biennálé hosszú távra tervezett sorozat, amellyel éppen ezért nemcsak művészettörténészként, hanem muzeológusként is voltak és vannak céljaink. Az egyes kiállítások mellett kezdetektől fogva kötelező tartozék a kétnyelvű katalógus, amely minden bemutatott alkotás színes reprodukcióját és alapadatait tartalmazza, sőt az aktuális előszóhoz időnként adattár is társul. Néhány biennálé eltelte után jött az ötlet, hogy írásban is rögzíteni kellene az alkotók saját műveiket elsősorban tematikus szempontból megvilágító mondatait, ami nemcsak a zsűri munkáját könnyíti meg, hanem mindenekelőtt a jövőbeli kutatók számára lesz majd komoly segítség – több száz év távlatából – a művek értelmezéséhez. (Képzeljük csak el – bár rendkívül történelmietlen a felvetés –, mennyivel egyszerűbb dolgunk lenne ma egy-egy mű elemzésekor például Brueghel vagy Bosch esetében, ha saját korukban már létezett volna ez a muzeológiai célú módszer…)

A legjelentősebb muzeológiai mozzanat azonban az az elsősorban a biennálékhoz kapcsolódó, 2000 végén elkezdett módszeres gyűjtői tevékenység, amelynek eredményeként a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti osztályán belül létrehoztunk egy speciális gyűjteményi egységet, amely a nem egyházi fenntartású magyarországi múzeumokban ma még egyedülállónak tekinthető. A kollekció folyamatosan gyarapodik, így jelenleg már túl vagyunk a hatszázadik beleltározott tételen. Gyarapítási keret hiányában a fő módszer a művészek rábeszélése arra, hogy a biennálékra beadott műveiket ajánlják fel a múzeumnak. A gyűjtemény összetétele, minősége tehát alapvetően az alkotók jóindulatától és az egyes biennálék témájától függ, éppen ezért igyekszünk kihasználni a Nemzeti Kulturális Alap által kiírt műtárgyvásárlási pályázatokat is.

2005 óta már tizenhét kiállítást rendeztünk országszerte, melyek során egy-egy válogatást mutattunk be ebből a tematikus alapon szerveződő kollekcióból, többek között Pécsett (Pécsi Galéria), Egerben (Zsinagóga Galéria), Budapesten (Vigadó; Klebelsberg Kultúrkúria) és Szentesen (Koszta József Múzeum). Az eddigi leglátogatottabb vendégkiállításunk a budapesti Szent István-bazilika lovagtermében és a Tihanyi Bencés Apátságban volt, az előbbit ötvenhatezren, az utóbbit pedig majd hatvanezren tekintették meg a helyszínen. Abban reménykedünk, hogy a komoly muzeológiai háttérmunka révén a biennálénak hosszabb távon is érezhető hatása lesz a magyar művészetben. Ehhez az is kell, hogy majdani utódaink következetesen folytassák a megkezdett munkát, ezáltal létrehozva egy olyan múzeumi gyűjteményt és adatbázist, amely évszázados léptékű betekintést nyújthat majd a magyar képző- és iparművészet egészére egy sajátos szegmensén keresztül.

Milyen témákat dolgozott fel az elmúlt években a kiállítás?

A biennálé „előhangját” 1000 év – magyar szentek címmel 2000-ben, a millennium tiszteletére rendeztük meg. A tárlatra 96 alkotó összesen 159 művet és sorozatot küldött be (alig három héttel a felhívás után), amelyből a zsűri 71 művész 96 alkotását javasolta kiállítani. A próba tehát jól sikerült, így két év múlva elindíthattuk a sorozatot.

Az első alkalommal a keresztre feszítés jelenetét és a legfontosabb szimbólumot, a keresztet választottuk, 2005 tavaszán a Genezis őstörténeti részét, vagyis a Teremtés könyvének első tizenegy fejezetét, míg 2006-ban az oltár volt a téma. A negyedik biennálén Krisztus példázatait „adtuk fel”, 2009/2010-ben a Jelenések könyvét, majd 2013 tavaszán az angyalokkal találkozhattak a kiállítás látogatói. 2015-ben, a hetediken a gyermekek, a gyermekség volt az ábrázolandó, megjelenítendő ikonográfiai program, 2016-ban pedig a magyar és a magyarországi szentek. A kilencedik biennálén, 2018-ban a hét főbűn mozgatta meg nagy sikerrel a művészek fantáziáját, és felelevenítettük a fél évezrede elhunyt Hieronymus Bosch életművét is. A 2020. évi jubileumi biennálé tematikája – szent vendégség (eucharisztia/úrvacsora) – kivételesen egy aktuális eseményhez, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz (is) kapcsolódott. Végül 2022-ben, tizenegyedik alkalommal állatokkal és növényekkel kapcsolatos ábrázolásokat tártunk a nagyközönség elé.

Az idei kiállítás címe Prófécia. Miért választotta ezt a címet, és hogyan mutatja meg a prófécia jelentőségét/jelentését a tárlat?

A prófécia röviden: Isten üzenetének átadása, a próféta pedig Istentől meghívott és az ő akaratát közvetítő személy. Mindamellett vizuális emberként elsősorban a prófétákról bennem élő általános kép motivált, amely esetemben (is) a világ – jelenlegi vagy jövendőbeli – pusztulása közepette egy üszkös romokon álló, hitbéli meggyőződésből szónokló, hevesen gesztikuláló, messziről felkiáltójelre emlékeztető aszketikus alakban ölt testet. Sajnálatos módon a keresztény ikonográfia, a Biblia mindenkori aktualitása korunkban leginkább a negatív folyamatok miatt kerül előtérbe, így történhetett meg, hogy nem először választottam hasonló témát (lásd Apokalipszis, a hét főbűn). A tizenkettedik alkalomra választott témánkat, vagyis a próféciát is világunk jelenlegi helyzete teszi különösen aktuálissá, hiszen rengeteg a bizonytalansági tényező (háborúk, bolygónk erőforrásainak felélése, klímaváltozás, energiaválság, túlnépesedés, migráció), és ez a jövőnkbe vetett hitünket is erőteljes befolyásolja. Reisinger János irodalomtörténész szerint tíz hatalmas léptékű, évezredek eseményeit felölelő jövendölés található a Bibliában. Ezeket a perspektivikus vagy vázlatpróféciákat tovább részletezi az a mintegy hatszáz pillanatkép-prófécia, melynek egyharmada szól a Megváltó első, másik kétharmada pedig a második eljöveteléről.

A Biblia is „prófétai beszédként” határozza meg magát, amelynek „egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből” (2Pét 1,20). Viszont számtalan olyan jövőkép is létezik, amely az isteni kinyilatkoztatáson (revelatio, apokalüpszisz) alapuló próféciával, a sugalmazással (ispiratio, theopneusztosz) szemben hamis, babonás jövendölés, jóslás, divinatio. Amikor egy-egy biennálé tematikáját kiválasztjuk, egyre inkább igyekszünk tehát a világ jelenlegi problémáira is reflektálni, ezzel is elősegítve a hagyományos keresztény ikonográfiai megoldások, ábrázolások megújítását, újraértelmezését a kortárs képző- és iparművészetben. Tehát most sem egyszerű „tankönyvi” illusztrációkat vártunk, hanem az eredeti elképzeléseinket folytatva a kiírt téma minél magasabb szintű, egyéni jegyeket is hordozó, a kortárs vizuális (és ikonográfiai) nyelvezet segítségével a ma embere számára is átélhető módon megfogalmazott művészi feldolgozását, értelmezését.

Mennyi időt vesz igénybe a tárlat megszervezése?

Röviden: rengeteget. A biennálék pályázati előkészítése, megszervezése, lebonyolítása és a kapcsolódó muzeológiai utómunka sok-sok hónapot kitöltő, éveken áthúzódó tevékenység a képzőművészeti osztály életében. S annak ellenére, hogy a sorozat keresztény mivolta miatt egyesek tévesen egy adott ideológia vagy politikai kurzus kiszolgálójaként próbálnak beállítani, vagy azt hiszik, hogy hatalmas intézményi háttér, emberi és pénzügyi erőforrások állnak a rendelkezésemre, a valóságban többször is csak nagy küzdelem árán – néha szembeszélben – sikerült egy-egy adott biennálé megvalósítása. Jelen pillanatban is hiányzik még például a nélkülözhetetlen katalógus megjelentetéséhez szükséges teljes összeg.

Mik a tapasztalatai, melyik az a korosztály, amelyet leginkább megragad ez a téma? Látható, hogy manapság már a legkisebbek is érdeklődnek a művészetek iránt, és a kamaszok is egyre gyakrabban választják a kulturális programokat.

A kiállításon részt vevő fiatalok egyre magasabb aránya az eltelt időt mutatja, amivel folyamatosan távolodunk a keresztény tematika rendszerváltozás előtti negatív megítélésétől. Már olyan fiatal művészek is állítottak ki az elmúlt három-négy alkalommal, akik az első biennálé évében születtek, vagy akkor még csak óvodába jártak, így bennük már messze nincs annyi előítélet e területtel kapcsolatosan. A biennálék közül természetesen voltak sikeresebbek és kevésbé sikeresek. Az egyik szempont a kiállításra pályázók száma, melyet az eddigiek alapján a felhívásban megadott tematika s valószínűleg a biennálé fokozatosan növekvő ismertsége, elfogadottsága is befolyásolt. A téma tekintetében az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kevésbé „teologikus” jellegű, a hétköznapi életünkhöz, aktuális problémáinkhoz közelebbnek érzett felhívásokra nem csupán többen jelentkeztek, hanem a magyar művészeti mezőnyt is szélesebb spektrumban képviselték.

Az eddigiek igazolták azt az elképzelésünket is, hogy éppen a különféle tematikájú felhívások biztosítják, hogy a biennálé hosszú távon is kellően nyitott legyen mindenki felé, azaz az egyes alkotók mindenfajta kényszer, kötöttség nélkül vehessenek részt a sorozat nekik tetsző, őket valamilyen módon megérintő állomásán. A programadás az egyes biennálékat tematikusan megkülönböztethetővé teszi, illetve elkerülhetővé a szakemberek és a nézők számára (is) unalmas seregszemlejelleget, ami a biennálék látogatottsági adatainak is használ. Nem mellesleg megkönnyíti a múzeumpedagógus munkáját is, hiszen konkrét tematika mentén élvezetesebb foglalkozásokat lehet létrehozni, mint egy absztrakt fogalom kapcsán.

Magánemberként mennyire érinti meg a téma?

Gyermekkorom fontos élménye volt a későbbiek tekintetében, hogy szüleim révén nagyon hamar az életem szerves részévé vált a vizuális kultúra, ami az otthoni könyvespolc adta lehetőségek, számos kortárs művész műterme és kiállítása vagy éppen lektorátusi zsűriken való jelenlétem mellett (Németh Lajosra például a mai napig emlékszem) a templomok értő megtekintését is jelentette. A keresztény ikonográfia egyre bővülő ismerete pedig művészettörténésszé válásom része volt, ahogy a vallástörténet is, azzal kiegészülve, hogy anyai ágon papi szinten is képviselve volt családunkban a római katolikus hit, vallásosság.

Számomra ez utóbbi nem annyira a megszokott keretek között, módon, hanem inkább a keresztény művészet, keresztény ikonográfia jegyében vagy nagyképűen annak szolgálatában valósult/valósul meg.

„Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfényre.”

Ióannész Damaszkénosz (azaz Damaszkuszi Szent János) 730 táján többek között ehhez hasonlatos megállapításokkal próbálta a bizánci képrombolókat jobb belátásra bírni. Bizonyos értelemben hasonló korban élünk most is, hiszen az értéket képviselő, gondolattal, tartalommal bíró művészet bizony ma is védelemre szorul az üres látványfestőkkel vagy éppen a nyugati világnak csupán a derékon aluli kényszerkultúráját ismerő tömegekkel szemben.