Az 1950-es években az olasz filmgyártás fő irányzata, a neorealizmus kezdte elveszteni népszerűségét. A gazdaság felélénkült, és a közönség már nem szívesen foglalkozott a szegénységgel és az azt ábrázoló alkotásokkal. A változást egyaránt észlelték a gyártók és a művészek, a válaszaik azonban különböztek. A filmipar a nemzetközi piac felé kacsintgatott, és próbált minél több amerikai produkcióban közreműködni, a rendezők pedig a társadalmi problémák helyett azzal kezdtek foglalkozni, hogy azokat az emberek hogyan élik meg. Michelangelo Antonioni a Biciklitolvajokra, a neorealizmus példaértékű filmjére utalva így magyarázta el a paradigmaváltást: a rendező már nem arról akar filmet csinálni, hogy valakinek ellopják a biciklijét, hanem arról, hogy mi játszódik le abban az emberben, akinek ellopják a biciklijét.
Ekkoriban bukkant fel a fiatal Fellini. Magányos gyermekként leginkább a képregények, majd a cirkusz világa vonzotta. Hétévesen meg is szökött egy vándortársulattal, hogy aztán nem sokkal később hazavigyék. Szárnypróbálgatásait még vicclapoknál: rajzolóként és újságíróként tette meg, majd rádiójátékokat írt. Egy ilyen munka során ismerkedett meg Giulietta Masinával, aki aztán a felesége, múzsája, több filmjének főszereplője lett.
Besegített a Róma, nyílt város (1945) forgatókönyvének megírásában. A rendező, Roberto Rossellini bizonyára meg volt elégedve az eredménnyel (joggal, hiszen ez a mozi tette híressé), ugyanis Fellini az ezt követő Paisában is közreműködött, és már egy rövid snittet is leforgathatott. A Ferenc, Isten lantosát pedig már társrendezőként jegyezte.
Első teljesen önálló rendezése, A fehér sejk (amelyben Masina a Cabiria nevű prostituáltként nyújtott emlékezetes alakítást) még megbukott, A bikaborjak azonban már Ezüst Oroszlánt nyert Velencében 1953-ban. Egy évvel később mutatták be az Országútont, amely a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat és nemzetközi hírnevet hozott neki.
Gyakran felesleges és félrevezető az életrajzi olvasat keresése, ez esetben azonban érdemes visszautalni a rendező gyermekkori élményére a cirkusszal, amely fontos eleme az Országútonnak és az egész pályának: a mulatók, a tengerpart, a sivár országút és a kihalt éjszakai utcák mellett ez is visszatérő helyszíne Fellininek. Az önéletrajzi ihletettségű darab a rendező korai korszakának majd minden kézjegyét: lírai, misztikus szemléletmódját, a társadalom kirekesztettjei, a periférián élők iránti érdeklődését és remek ábrázolóképességét is felmutatja.
Gelsomina (Giulietta Masina) és Zampano (Anthony Quinn) története a boldogságkeresés, a művészi kiteljesedés és a testi-lelki érés története. Az együgyű, sőt kissé bolond lány, akit a mutatványos erőművész megvásárol éhező családjától, azonnal a helyettesíthetőség fájdalmas érzésével szembesül, mivel elhunyt nővére helyett kell a vándorral tartania. Naiv tisztaságával abszolút ellentéte a kegyetlen és erőszakos férfinak.
Az összezártság azonban mindkettőjükben érési folyamatot indít el, noha ez egészen a film végéig csak Gelsominában érhető tetten. Ő nemcsak a nővé avatás rítusán esik át (amelyre az utal, hogy Zampano berángatja függönnyel eltakart szekerébe, és Gelsomina a következő snitten már furcsán mosolyog), hanem művésszé is válik a férfi mellett. Nevetséges megjelenése, keménykalapja és kacsázó járása egyszerre idézi fel a rendezőnél gyakori bohóc-művész párhuzamot, és tiszteleg a filmtörténeti ikon, Chaplin előtt. A művészet szimbóluma a lány trombitája is: az azon játszott szomorkás zene többszöri visszatérésével összetartja a film szerkezetét, és meghatározza az Országúton zenei világát.
A film harmadik főhőse, a Bolond (Richard Basehart) már nevének hiányával is kilóg a többiek közül. Szinte angyali figura (első megjelenésekor szárnyakat visel), nem evilági jellegét még inkább aláhúzza a földhözragadt, durva ösztönlény Zampano és a közte húzódó ellentét. Konfliktusuk szimbolikus: régóta gyűlölik egymást, de nem tudni, miért.
Gelsomina a két férfi között áll: fokozatosan kialakuló ragaszkodása Zampanóhoz ellehetetleníteni látszik, hogy a magasabb rendű szépség felé rugaszkodjon el. Transzcendens iránti vonzalma a művészet iránti fogékonyságban nyilvánul meg – érthető, miért nem akarja Zampano, hogy megtanuljon trombitán játszani. A Bolond lesz az, aki kavics-példazatával „megváltja” Gelsominát, értelmet ad az életének.
„Ezen a világon mindennek van valami haszna. Még ennek a kis kavicsnak is.”
A lány célja ettől fogva az lesz, hogy a végsőkig kitartson durva társa mellett. A Bolond pedig, amint betöltötte rendeltetését, szükségszerűen meghal. És szükségszerű az is, hogy szimbolikus ellenfele végezzen vele. Zampano kétszer is elhagyja Gelsominát egy másik nőért, és sokáig csak eszközként tekint a lányra. Látszólag hidegen hagyja, amikor az nyíltan felvállalja iránta érzett szeretetét. Kötődésére csak akkor eszmél rá, amikor már késő: Gelsomina halott. „A bohóc halott, a Bolond halott és a mutatvány, a művészet is halott” – a férfi utoljára monoton hangon, rezignáltan adja elő vásári produkcióját. Rájön, hogy Gelsomina nélkül magányra ítéltetett. És csak ekkor lesz belőle igazán ember.
A bohóc meghalt, de a film meg- vagy inkább újjászületett. Fellini az Országútonban sokak szerint „elárulja a neorealizmust”. Az igaz, hogy sok szempontból túllép rajta, de egyes elemeit használja. Sok külső jelenetet ír a filmbe, és megmarad a társadalom peremére szorult hősök ábrázolásánál, jóllehet a szociális problémák helyett mindvégig a karakterek lelkivilágára koncentrál. A kameramozgásokat pedig – az operatőr Otello Martelli volt – a belső világ ábrázolásának szolgálatába állítja. A premodern moziban a háttér és a hős egyenrangúsága megszűnik, az előbbi már utóbbi kiemelését célozza.
Mi jöhetett még ezután? Az első alkotói korszakot a szintén mérföldkőnek tekinthető Cabiria éjszakái zárta. Aztán 1959 következett, amely nagyon fontos év a film történetében: Truffaut leforgatta a Négyszáz csapást, Antonioni elkészítette A kalandot, Alain Resnais a Szerelmem, Hirosimát, Fellini pedig Az édes életet. Megszületett a modern film.
Nyitóképen Richard Basehart és Giulietta Masina az Országúton című filmben. Fotó: Collection ChristopheL via AFP/Ponti De Laurentis Cinematografi
