„A bölcs bár tudja, örökké nem élhet” – Dylan Thomas

Swansea-ben, Wales második legnagyobb városában látta meg a napvilágot 1914. október 27-én. A család szerény körülmények között élt: édesanyja varrónő volt, apja ugyanabban a gimnáziumban tanított, ahová később fia járt. Dylan rossz tanuló volt, de az angol költészetet kiválóan ismerte, és már diákkorában ügyesen verselt. Az iskolát tizenhat évesen abbahagyta és a South Wales Daily Post nevű helyi laphoz szegődött riporternek.

„Gyöngéden ne hullj ölébe az éjnek,
tüzelj, te ráncos arc, ha hűl napod,
vágd szilaj dühöd a haldokló fényhez.”

1933-ban megjelent néhány verse a New English Weeklyben, majd a következő évben a The Listener című folyóiratban, művei olyan szigorú ítész leplezetlen csodálatát is kiváltották, mint T. S. Eliot. Első kötete húszéves korában jelent meg 18 vers címmel, és nagyon kedvező kritikákat kapott.

1936-ban Londonba költözött, ahol egy West End-i pubban megismerkedett egy táncosnővel, Caitlin Macnamarával. A rákövetkező évben összeházasodtak, két fiuk és egy lányuk született. A feleség naplóbejegyzései viharos, gyűlölködve szerető, félrelépésekkel, ivászatokkal tarkított kapcsolatról tanúskodnak. Dylan Thomas így jellemezte magát: „Egy: walesi vagyok, kettő: iszákos, három: szeretem az emberi fajt, különösen a nőket.” 1938 tavaszán Walesbe költöztek, a tengerparti Laugharne-ban béreltek egy villát.

„A bölcs bár tudja, örökké nem élhet,
mert villám ajkán nem szikrázhatott,
gyöngéden nem hull ölébe az éjnek.”

1939-ben jelent meg első novelláskötete, A Szerelem Térképe, amely folyóiratokban közölt írásait tartalmazta, 1940-ben pedig Az író arcképe kölyökkutya korából című önéletrajzi novellaciklusa, amelyben sok humorral és szeretettel gyermekkorát idézi fel, az első szünidőt a dimbes-dombos walesi tájon, a hóbortos nagyapa alakját és más csudabogarakat. 1941 februárjában a német légierő, a Luftwaffe három napon át bombázta szülővárosát, a borzalmas pusztítás ihlette Return Journey című rádiójátékát. Tüdőbántalmai miatt katonai szolgálatra nem volt alkalmas, de a BBC megbízásából egy forgatócsoporttal járta a harctereket, és dokumentumfilmeket készített.

A háború után, 1946-ban látott napvilágot Halálok és bejáratok címmel verseinek gyűjteményes kötete, amelyet a kritikusok és a rajongók letisztult, nagy költészetként méltattak. Thomast viszont egyre mélyebbre ragadta alkoholizmusa, egy percig sem maradt meg a pénz a zsebében, az adóhatóság is sanyargatta, a család a tehetős barátoktól kunyerált összegekből tartotta fenn magát.

„Heves, ki dalba kezd, ha napba tépett,
és késve eszmél, hogy csak kínt kapott,
gyöngéden nem hull ölébe az éjnek.”

Az amerikai emigráció gondolata is foglalkoztatta, amikor 1947-ben idegösszeroppanást kapott. Felépülése után először Oxfordba, majd 1949-ben ismét Walesbe költözött. Ezekben az években a BBC látta el megbízásokkal, több mint száz alkalommal szerepelt a rádióban. Költeményeit olvasta fel, de számos rádiójáték, televíziós sorozat forgatókönyvét is jegyezte (A mi erdőnk alján című rádiódrámából 1971-ben filmet is forgattak Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével). Alkoholizmusa az alkotásban is akadályozta, élete utolsó hat évében mindössze hat verset írt.

1950-től többször is amerikai felolvasókörútra hívták meg, és mivel hírneve megelőzte, sok pénzt keresett, művei magas példányszámban keltek el. Költeményeinek 1952-ben kiadott válogatása elnyerte a William Foyle költészeti díjat, a következő évben az olasz Salvatore Quasimodóval megosztva kapott Etna-Taormina-díjat.

„A zord, világtalan halálba nézhet,
de vak szemében egy csillag ragyog,
vág szilaj dühöt a haldokló fényhez.”

Dylan Thomas 1953. október végén is amerikai körútra indult, de New Yorkba már súlyos betegen érkezett meg. Az ivást még akkor sem hagyta abba, amikor már a szállodai szobáját sem volt képes elhagyni. Kórházba került, és 1953. november 9-én meghalt. Felesége, aki ott állt a halálos ágyánál, ekkor jegyezte fel naplójába: „Ó, Istenem, ó, Dylan, nagyon hideg lehet odalent. Épp elég hideg van itt fent is novemberben: az év legmocskosabb hónapja, amely megölt téged a kilencedik gonosz napon. Bár csak vihetnék neked egy tálat kenyérrel, tejjel és hashajtóval, amit éjjel ittál, hogy felmelegítselek.”

A költőt szülőföldjén temették el, Laugharne templomkertjében egy egyszerű fakereszt jelzi sírhantját. Életét és munkásságát végigkísérte a halál gondolata. Vallásos verseiben a kelta hagyományok és a keresztény liturgia képi világa tűnik fel. Gyermekkori élményeinek újraértékelése látomásos, misztikus versekben és prózában öltött testet. Kései verseinek letisztult, fegyelmezett költői világát az angol lírában egyedülállónak tekintik.

Igor Stravinsky, aki azt tervezte, hogy közösen írnak egy operát, 1954-ben az In Memoriam Dylan Thomas címet adta egyik művének. Az amerikai énekes-költő, Robert Allen Zimmerman az ötvenes évek végén a walesi költő előtti tisztelgésül vette fel a Bob Dylan művésznevet. 1995-ben Jimmy Carter egykori amerikai elnök, a költő nagy rajongója nyitotta meg Swansea-ben a Dylan Thomas Központot, és szülővárosában található a nevét viselő színház is.

Dylan Thomas Magyarországon is népszerű. Gergely Ágnes róla írott tanulmánya 1958-ban jelent meg a Filológiai Közlönyben, s egy évvel később lefordította Az író arcképe kölyökkutya korából című prózáját is. Verseit kiváló költőink ültették át magyarra: Géher István, Nemes Nagy Ágnes, Tótfalusi István, Weöres Sándor. 2002-ben Máté Gábor Bányay Geyza fordításában vitte színre a Madách Kamarában az A mi erdőnk alján című művét, a főbb szerepekben Gálffi Lászlóval, Kiss Marival és Mácsai Pállal.

A részletek Dylan Thomas Gyöngéden ne hullj ölébe az éjnek című verséből valók (fordította: Berényi Klára).

Nyitókép: Dylan Thomas walesi költő és prózaíró. Fotó: ismeretlen fényképész, forrás: Dylan Thomas Collection / Harry Ransom Center