A borsodi szegénylegény félig elmesélt története – Larry (kritika)

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény juhászfiú, akit olyan sokat bántott az apukája, hogy dadogni kezdett. Aztán addig-addig dadogott, míg egyszer csak találkozott a csodatevő cigánylegényekkel, akik elvitték őt reppelni a pesti tehetségkutatóba, és akkor végre el tudta reppelni érthetően, hogy milyen sokat bántotta őt az apukája.

Körülbelül így lehetne összefoglalni a Larry című filmdráma tartalmát. Bernáth Szilárd rendező első, egész estés mozija lehetett volna az első magyar rapfilm is. Vagy posztmodern gettóballada szerencsétlen, de szerethető karakterekkel és vicces dumákkal, mint a kultikus La Haine. Vagy szívmelengető tragikomédia, mint Kusturicától a Macskajaj vagy a Cigányok ideje. Vagy éles, de értő, és szeretettel-kedéllyel szemlélődő kortárs portré a romákról, mint a Gadjo Dilo.

Miért és hogyan nem sikerül beváltania a máskülönben jó kritikai visszhangot kapó Larrynek a hozzá fűzött reményeket?

Aki hallgatott már magyar rappet, járt már Borsodban, találkozott már cigánytelepen élő cigány emberekkel, netán a cigány kultúráról is van némi fogalma, az értetlenül fog állni a Larry narrációja és szemléletmódja előtt. Ha szűk életperspektívákat akarunk ábrázolni, valóban az a leghelyesebb megoldás, ha az ábrázolás módját is minél szűkebbre vesszük? Ha anyagi és lelki szegénységet, megtört sorsokat, illetve nyelvi ínséget akarunk művészi módon bemutatni, valóban akkor leszünk hitelesek, ha minél több közelit mutatunk a karakterformálástól elgyötört színészek szenvedő arcáról a mélyszegénység felé mélységes szociális érzékenységgel forduló, úri közönségnek? A föl nem tárt posztgenerációs traumák láttatására valóban az a leghatékonyabb alkotói eszköz, hogy a főszereplő annyit láncdohányzik a kamerába, hogy a majdnem kétórás mozi játékidejének a fele lényegében cigarettaszünet?

Volt egyszer egy Oscar-díjas filmünk, a Saul fia. Ennek volt egy jól ismert operatőri-rendezői koncepciója. A főszereplő arca. A Larry jórészt ugyanerre alapoz. Amikor meg nem, akkor is többnyire roncsolt, torz képeket látunk. Lehet vizuális koncepciók előtt tisztelegni, lehet bevált receptet alkalmazni, nincs azzal baj. De ha már minimalizmus, akkor gondoljunk bele óvatosan: milyen mentális alapállással közlekedett a maga korában, a maga társadalmának perifériáján élők közt Pasolini, és hogyan közlekedik most Bernáth Szilárd kamerája a borsodi cigánysoron. Itt a valódi emberi-művészi kíváncsiságról, a megismerés valódi vágyának kérdésköréről van szó.

A Larry fontos rétege vagy fő témája lehetne a borsodi underground hip-hop szcéna. De csak fölvillanásokat kapunk, egyébként kiválóan ábrázolt szituációkban. Az első próbafelvétel Larry rappelésével a lakótelepi rapper-producerrel (Onofer László, vagyis Csala Do tényleg zenész, önmagát játssza remekül, fölbukkanása mindig üdítő) a kis házistúdióban, a számítógépen a beatek és hangminták pakolgatása, a keverés és a próba munkafolyamata hiteles és ízes.

„Felveszem a beordibálásokat, ahol levegős, aztán nevezzünk be abba a csicska tehetségkutatóba!” Vagy a klipkészítés jelenete: „Lemegyünk trógerbe, és forgatunk egy seggszagú gettóklipet!”

A film legjobb pillanatai a zenések. Népdalt éneklő bácsi az öregotthonban, ahol Larry a fellépésre gyakorol. A légzőkészülékes öregek tapsa a brutál rapre a kevés etűd egyike, ahol némi abszurd fölbukkan. Vagy a kocsmajelenet, ahol a tangóharmonikás mulatós nóta Larry (akkor még) kudarcos fellépésének ellenpontja. Vagy mikor Larry és az apja (később az ő) szeretője tapsos ritmusjátékot játszanak a híd alatt, főhősünk titkos búvóhelyén.

Sajnos ilyen jelenetből túl kevés van, túlhúzott csöndből és szenvedős feszültségteremtésből pedig túl sok.

A főhős élő emberről lett mintázva: Serranónak hívják, és valódi, nehéz sorsú borsodi rapper, akiről minimális keresés alapján bárki megtalálhatja az interneten azt, amit magáról közölni akart. Ő vajon hol lehet most…?

A színészek, a Larryt játszó
Vilmányi Benett, a bántalmazó apát játszó Thuróczy Szabolcs, illetve a szeretőt
játszó Szandtner Anna kiválóak. Vilmányi hitelesen dadog, Thuróczy minden
mondata és mozdulata annyira fenyegető, olyan nyomasztó légkört generál maga
körül, hogy szinte már első megjelenésekor érezzük: démonain uralkodni nem tudó
figurát látunk. Szandtner jó szándékú, ám sodrodó alakot formál, azt sajnos nem
értjük, hogy mit keres egyáltalán a kényszeres, agresszív apa mellett. Hogy
Larryvel miért gabalyodik össze, azt már inkább.

Egyébként nem csak rapszöveget írni és rappelni tud dadogós, bántalmazott hősünk, hanem rajzolni is. Többször látunk rövid snitteket sötét kis szobájából: a falakon az ő rajzai, szövegei (a rajzokat Juhász Gergő Kaska készítette) Miért nincs ezekből több? Egy nyelvi ínségben szenvedő fiú rajztehetsége kihagyhatatlan ziccer. És ha egy film a rapről szól valamelyest, akkor hol a street art meg a break? Látunk néhány falfirkát, Larry neve fölbukkan a vonaton, és pár telepi snitt feliratokról. Nem akadt egész Borsodban egy ügyes gyerek, aki kicsit fejen pörgött vagy ügyesen fújt volna? A helyi hip-hop klubból alig látunk valamit, kevés az arc, kevés a figura, csak a főhős meg pár, sajnos sematikus cigány cimbi.

Larry juhászként dolgozik. Az alkotók nem akartak különösebben foglalkozni a pásztorkodás, tágabban a természettel való viszony témájával, ez itt inkább a nyomor allegóriája. A szerető megjegyzi: birkaszagod van. Larry veszett tisztálkodásba kezd. Nem kérhető számon egy kellő művészi szabadsággal bíró alkotógárdától, hogy ha birkát mutatnak, akkor mutassanak pásztoridillt  furulyaszóval. Ám mire utal, ha egy Borsodban forgató rendezőnek semmi más mondanivalója nincs főhőse mesterségéről, csak hogy a birka büdös és a pásztorkodás tróger meló? Továbbmenve: Borsodban sok szép dolog akad, de az egyik legszebb a természet. És a főhősünk félig-meddig a természetben él. De nem leli benne örömét, nem profitál belőle, nincs fölszabadult pillanat, csak a visszafojtott, fortyogó feszültség vagy a kitörő düh láttatása. Nyomasztás kisreálban.

Tisztelet a kivételnek, mint amilyen a pesti tehetségkutatóról hazafelé tartó vonatút lejmolós- dadogós jelenete vagy a (magának is) megtérést hazudó, bántalmazó apa, illetve a röhejes, falusi szektavezérként ábrázolt lelkipásztor ragyogó akasztófahumorral festett képe. Szoktunk  fölszabadultan röhögni ínségben-nyomorban is. Többször is, mint amennyit ez a film sugall. Mert azért akik ott élnek, azok sem mind posztgenerációsan agyontraumatizáltak, pszichopaták vagy sodródó szerencsétlenek.

Larry rapjét, amit az egész
filmben gyakorolt, a finálé pesti tehetségkutatójában halljuk-értjük először
normálisan. A nyelvi ínségből azonban itt sincs kitörés. A szélsőségesen
roncsolt nyelviségű (még az underground rap műfaji határai között is az –
összehasonlításképp hallgassunk bele például a szcénában kultikusnak számító,
győri Barbárfivérekbe) szöveg kizárólag a bántalmazás traumájáról beszél, némi sötét
költőiséggel.

Ha a filmnek nem volt más célja, mint a traumatizált fiú és a bántalmazó apa sorsfordulatának láttatása úgy, hogy a játékidő nagy részében a szorongó vergődésen a fókusz, és az undergound rap meg a zeneipar közti izgalmas és abszurd feszültség, netán a borsodi cigányság vagy a pásztorkodás és általában Borsod mind csak mellékes ürügy volt ehhez, akkor a film minden vállalását teljesítette. A többi talán csak a túl nagy elvárásokkal érkező kritikus problémája.

Juhász Kristóf

A nyitóképen Vilmányi Benett.