A brit Schindler 669 gyereket mentett meg a haláltól

Nicholas Winton heroikus módon küzdött a gyerekekért a II. világháború előestéjén, ám története évtizedekig ismeretlen maradt – csak nyugdíjas korában, egy népszerű tévéműsornak köszönhetően derült fény történelmi jelentőségű tetteire. Életéről Anthony Hopkins főszereplésével készült film.

Az igaz történetet feldolgozó, Egy élet című film alapját lánya, Barbara Winton könyve – Ha nem lehetetlen… Sir Nicholas Winton élete – adta, ebből gyúrtak a forgatókönyvírók két idősíkon játszódó sztorit.

Amikor a fiatal Winton (Johnny Flynn) 1938-ban Prágába érkezik, döbbenten tapaszalja, hogy a németek által elfoglalt Szudéta-vidékről mekkora tömegek érkeznek a városba, akik a közelgő télben szedett-vedett kalibákban, sátrakban próbálnak meg túlélni, természetesen a gyerekeikkel együtt. Csatlakozik a Csehszlovákiai Menekültek Brit Bizottsága (BCRC) nevű jótékonysági szervezethez, ahol Doreen Warriner (Romola Garai) és Trevor Chadwick (Alex Sharp) brit humanitáriusokkal együtt őrült versenyfutásba kezdenek az idővel, hogy minél több gyereket menekítsenek ki az országból, mielőtt a nácik ide is bevonulnak.

A kiváló szervező, jó kapcsolatokkal rendelkező Winton akcióba lendül: pénzt gyűjt, nevelőszülőket verbuvál, miközben próbálja meggyőzni a szülőket, engedjék megmenteni a gyerekeiket. Anyja, Babette (Helena Bonham Carter) Londonban biztosít hátországot: küzd a fafejű hivatalnokokkal, vízumokat intéz, levelez. Egy egész mentőhadművelet bontakozik ki a szemünk előtt, amelyben azonban nem mindenki kerülhet a szerencsések közé.

Miért? Ez a kérdés zakatolt bennem, miközben a vonattranszportokkal Angliába menekített csehszlovák, többségében zsidó gyerekek megmentésének történetét néztem. Egy angol tőzsdeügynök miért kockáztatja munkáját, jómódú életvitelét és végső soron az életét is azért, hogy ismeretlen gyerekeket helyezzen biztonságba? „Meg kell tennem” – mondja kategorikusan édesanyjának, és ennyi magyarázat talán elég is, hiszen hogyan fordíthatná el a fejét bárki az éhező, fázó, fedél nélküli gyerekektől, akikre a szinte biztos halál vár?

669-et sikerül megmentenie, több ezret viszont nem. Wintont még évtizedekkel később is lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy miért nem tett többet. Amikor felesége (Lena Olin) rápirít már nyugdíjas férjére (Anthony Hopkins) – aki egyébként egész életében szerepet vállalt különböző szociális ügyekben –, hogy végre tüntesse el a házból a felhalmozott iratkötegeit, újra kezébe akad az a dosszié, ami a csehszlovákiai mentőakció részleteit és a gyerekek fényképeit is tartalmazza. Az akta végül Elisabeth Maxwellhez, a csehszlovák születésű médiamágnás, Robert Maxwell feleségéhez kerül, aki elintézi, hogy Winton részt vegyen az igen népszerű brit műsor, az Ez az élet! felvételén, ahol számtalan, már felnőtt megmentettel találkozik. Az eredeti műsorból egy részlet itt látható:

A rutinos Hopkins természetesen tökéletesen hozza a kisembert, aki nem akar kiállni a reflektorfénybe, és aki továbbra is csak amiatt gyötrődik, hogyan segíthetett volna még többeken: a kilencedik, legnagyobb transzportvonaton ugyanis 250 gyerek utazott volna, de Prága náci megszállása miatt már nem indulhatott el, sorsuk azóta sem tisztázott. A színészmezőnyből kiemelkedik még Helena Bonham Carter, aki kemény tekintetű, fékezhetetlen dámaként csodákat tud művelni a brit kormány korlátolt tollforgatóival. A többi szereplő is hozza a kötelezőt, de igazán átütő alakításokat nem láthatunk.

Bár az alapsztori – legalábbis számomra – új volt, mégis bántóan ismerősnek tűnt a sok II. világháborús film között. Az Egy élet sajnos semmi frisset vagy meglepőt nem tud nyújtani: egy tisztességes BBC-alkotás, amiben profi angol színészek játszanak tévéfilm minőségű díszletek és kiszámíthatóan alakuló cselekmények közepette. Pontosan lehet tudni, hogy mi a csecsemőt szorongató kislány szerepe, miként alakul a rabbis beszélgetés, vagy hogy hogyan fognak a családok zokogva elválni az állomáson. A zene, az operatőri munka, a vágás is mindig egyértelműen jelzik, mikor kell a zsebkendőért nyúlni.

Ugyanakkor lehetetlen nem gondolni arra is, hogy a pár száz kilométerre, immár két éve folyó háborúban vajon hány hasonló, önfeláldozó, névtelen humanitárius küzd a gyermekek életéért. Valójában ez az, amiért ez a film igazán aktuális és szívfacsaró tud lenni.