„A legjobb, ha rám az előadások alatt nincs szükség” – A színházi élet rejtett hőse, a súgó

Ha most azt mondanám neked, szeretnék súgó lenni, mi lenne az első kérdésed?

Hogy mennyire szereted a színházat, és mi a célod ezzel.

Ezt csak lázas elhivatottsággal lehet csinálni?

A legjobb az lenne, de az is elég, ha „csak” szereted. A súgáshoz segítőkészség kell. Ez a legfőbb, a legalapvetőbb. Ha benned nincs efféle, akkor nem neked való ez a foglalkozás.

Te kellékesként indultál.

Annyit tudtam, hogy színházban akarok dolgozni. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy színész vagy csoportos szereplő leszek, de úgy kivágtak a felvételiről az első rostán, mint a szél. Kétszer. Mert első alkalommal nem hittem a szememnek, hogy engem, aki ilyen csodálatos vagyok, nem vesznek fel a Színművészeti Főiskolára. Ma azt mondom: teljesen igazuk volt. De húszévesen ezt az ember nem tudja, inkább vérig sértődik. Még megpróbáltam csoportos szereplőnek állni, de hamar kiderült: ez a vonal reménytelen. Édesapám látott egy hirdetést, hogy a Thália Színház kellékest keres. Fogalmam sem volt, mit csinál egy kellékes, de elmentem.

Ez még Kazimir Károly Thália Színháza.

Igen, 1986-ot írtunk. Felvettek három hónap próbaidőre, aztán egy hónap után véglegesítettek. Kiderült számukra, hogy találtak egy embert, aki szereti a színházat.

Mennyire voltál megszeppenve?

Nagyon. A Tháliában akkor az alagsorban volt a színészbüfé, ami köztudottan társadalmi hely, ahol a színészek és a műszak kávét iszik, vagy „nem kávét”, beszélget, vagy este, előadás után kiengedi a fáradt gőzt. Én egy álló hétig le sem mertem oda menni, egy árva kávét nem ittam, mert mi van, ha bejön Gálvölgyi János, Kozák András vagy Zsurzs Kati?! Húszéves voltam, én még éppen találkoztam Szirtes Ádámmal, Rátonyi Róberttel, Inke Lászlóval, Szabó Gyulával, Turay Idával is. Hát hogy jövök én ahhoz?!

Ma már sajnos kevesen emlékeznek rá, de volt a Tháliában egy fantasztikus ember: S. Tóth József színész. Amikor egy hét után remegő térdekkel mégis csak lemerészkedtem a büfébe, ő állt ott a pultnál, éppen „nem kávét” ivott. Én fejhangon elhebegtem, hogy én vagyok az új kellékes, és hogy egy kávét szeretnék, mire ő bemutatkozott. Megfogta a kezem, felvezetett a picéből, a nézőtéri folyosón át ki a főbejáraton, húzott engem egyenesen be az Operett kocsmába, a pulthoz. Dodó – ez volt a beceneve – azt kérdezte: – Mit iszol? – Kólát – feleltem óvatos kérdő hangsúllyal, lévén, hogy dél volt. – Ne szórakozzál már! Két konyakot kérünk! Koccintottunk, és a következőt mondta: – Isten hozott a Thália Színházban, ha bármikor segítségre van szükséged, fordulj hozzám bizalommal, rám mindig számíthatsz! Ma is libabőrös leszek, ha ez eszembe jut. Ettől a pillanattól, egészen Dodó haláláig, barátok maradtunk.

Utána már bátrabban merészkedtél le a büfébe.

Sőt, rendszeres vendége voltam a büfének, de maradtam a kávénál. A büfé a legfontosabb hely, ott lehet kidumálni a színházat: mi történt a mai próbán, hogy ment az előadás. Tudod, milyen jó játék ez?!

Hogyan lettél súgó?

Géczy István volt akkoriban a Thália Színház főügyelője. Egy szakszervezeti értekezletről – 1989-et írtunk – azzal jött vissza, hogy súgót keres a Katona József Színház. A Thália Színház két súgója közül egyik sem gondolta, hogy a járt utat a járatlanért elhagyná, így megkérdezett engem. – Fú, hát ez nagyon izgalmasan hangzik. Miért ne? – feleltem.

A súgói feladatokat addigra már átláttad?

Nagyon szerettem nézni az előadásokat, a kedvenc jeleneteim alatt sokszor álltam a takarásban egy remek súgó, Szabó Gyöngyi háta mögött. Nem kimondottan azért, hogy őt figyeljem, de azért valami csurrant-cseppent.

És akkor egy nyár alatt felkészültél rá?

Erre nem lehet felkészülni. Ráadásul mindez novemberben történt, javában tartott az évad. Akkoriban Kondor Klári volt a Katona József Színház főügyelője, vele találkoztam először. Mielőtt felvitt Zsámbéki Gáborhoz az igazgatói irodába, kiokított, hogy ha Gábor megkérdezi, súgtam-e már, akkor feleljem azt, hogy: – Hűha, de még mennyit! Felmentünk az irodába, Gábor pedig egy gyors anamnézis után elém tolta az asztalon heverő Népszabadságot, hogy olvassak fel belőle egy cikket. Nyilván arra volt kíváncsi, hogyan blattolok, milyen az orgánumom, tudok-e hangsúlyozni.

Nagyon szépen beszélsz.

Mindig imádtam az irodalmat, a választékos beszédre pedig tudatosan törekedtem. Sajnos kicsit csúnyán beszélek, de azért tudok disztingválni. Miután felolvastam a cikket, Gábor kérdezte, súgtam-e már. Mire elkezdtem a betanult szöveget, hogy hajaj, de mennyit. Erre Gábor letolta az orrán a szemüveget, fölötte rám nézett, cinkosan mosolygott, látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. – Rendben Ágnes, hétfőtől szerdáig lesznek az Übü király felújító próbái, jöjjön be szerdán, és súgja le. Azonnal kivert a hideg veríték, mert ha ezt meg kellett volna csinálnom, akkor biztosan nem vesznek fel. Egy hét éve futó előadás felújító próbáját egy idegen kezdő biztosan nem tudja lesúgni. Szerencsére azonban kedden este kaptam egy telefont a Tháliában, hogy mivel eddig nagyon jól haladtak a próbákkal, a szerdait elhagyják. Ennek ellenére a következő hét elején fáradjak be, és írjam alá a szerződést, súgóként. Láttak bennem fantáziát, és megelőlegezték a bizalmat, amiért nem tudok elég hálás lenni Zsámbéki Gábornak.

Gálvölgyi János a könyv előszavában ír arról, mennyire összetett egy jó súgó feladatköre: néha pszichiáter, gyógypedagógus, máskor irodalmi munkatárs. Neked mindegyik része könnyen ment?

Kezdettől tisztában voltam vele, hogy a színház az érzelmeikkel dolgozó emberek gyülekezete. Az a díszítő is, aki napi három tonnát mozgat meg, ugyanúgy rendkívül érzékeny lélek, nem véletlenül dolgozik színházban. A színészek meg aztán különösen. Egy próbafolyamat arról szól, hogy előbányásszák a valaha megélt érzelmeiket, fájdalmaikat, újakat kreálnak, esetleg valamilyen frusztrációt játszanak ki magukból. Az olvasópróba környékén még lazán, aztán a főpróbahéten egyre feszültebben. Egyáltalán nem mindegy, hogyan szólok ahhoz a színészhez egy próba szünetében, vagy egy bemutató előtt. Az empátia az egyik legfontosabb tulajdonsága a súgónak.

Azt is érezned kell, mikor van rád szükség. Mindig azt gondoltam, azt a legnehezebb felmérni, hogy egy színész most éppen szünetet tart, vagy esetleg megtorpant.

Ha ez nem hangzik nagyképűen, ezen dől el, hogy valaki jó-e vagy sem. Ha az esetek többségében helyesen ítéli meg, hogy szükség van-e a segítségére, akkor jól végzi a munkáját. Minden színészt meg kell ismernem, hogy mire eljutunk a bemutatóig, pontosan érezzem ezt.

Többször előfordult, hogy a rendezők szerepeltettek egy-egy előadásban. Hol a telefonvonal másik oldalán, az öltözőből mondtál el egy féloldalnyi szöveget, máskor egy vicces karakter bőrébe bújtál, hogy segíthesd a színpadon lévőket. Ezt mindig örömmel vetted?

Ez egy játék. Ezek egészen apró színpadi jelenések, de izgalmasak.

Ehhez kell némi vagányság.

Én egy vagány csaj vagyok.

Súgóként mi az igazi siker?

Ha a színészek magabiztosan tudják a szöveget. Ettől még bárkinek lehet rossz napja, de a legjobb, ha rám az előadások alatt nincsen szükség. Akkor jól végeztem a munkám.

A Súgókönyv egyfelől kézikönyv leendő súgóknak, másfelől viszont érdekes kulisszajárás, színháztörténet szórakoztató anekdotákkal tűzdelve.

Szerencsére színesebbre sikeredett, pedig én alapvetően tankönyvet akartam írni, mert nincs ilyen. Amikor néhány évig rendezőasszisztenseket tanítottam, akkor a féléves színpadi súgás órához készítettem egy huszonöt oldalas jegyzetet. A hallgatók úgy szorongatták ezeket a fénymásolt lapokat, mintha az életük múlna rajta. Mert fogódzót adott nekik. Akkor jutott eszembe, hogy jól jönne egy kézikönyv, amit bármikor elő lehet venni. Le akartam rövidíteni a súgóknak azt a – körülbelül – első három évet, amikor ezt a csomó új információt maguknak kellene összegyűjteniük, saját okulásukra.

Jó ideje ügyelőként dolgozol. Miért váltottál?

Sokáig párhuzamosan csináltam. Túl voltam az első súgásomon a Katonában – Wedekind Luluján –, s rögtön kiderült, hogy nekem ez megy. A február végi bemutató után azonban nem akadt az évadban több feladatom. Zsámbéki Gábor egyszer csak elment mellettem a színpad melletti kis folyosón, és azt kérdezte (addigra már tegeződtünk) : – Ági, te nem akarsz ügyelő lenni? 23 éves voltam. Mondtam neki: – Hogy lehetnék én ügyelő? Bemondom a hívóba, hogy Sinkó László, és körberöhög. Erre Gábor azt mondta: – Ez nem így van. Most kell elkezdeni megtanulni, hogy majd 30 évesen ne röhögjenek körbe. Bizalmat szavazott nekem, odaállított Kondor Klári mellé, és onnantól csiki-csuki állásban voltam, mindig azt csináltam, amire épp szükség volt. Jordán Tamás szerződtetett a Nemzeti Színházhoz – ahol jelenleg is dolgozom –, de akkor éppen csak ügyelői állás volt.

Ezt abba lehet hagyni?

Nem hiszem. Régen volt olyan időszak, amikor egy két-három hónapos nyári szünet még iszonytatóan hosszúnak tűnt, mert este hétkor a biológiai órám a tengerparton vagy a Dunakanyarban is bekapcsolt. Most már nem bánnám, ha nem lenne húsz előadásom egy hónapban, de az illúzió, hogy sokáig bírnám színház nélkül. Ha majd már nem fogom bírni a színházi élet lüktető napi pörgését, akkor szöveget fogok tanulni a színészekkel. Ezt jelenleg is csinálom, és nem csak az a jó benne, hogy a tanúja vagyok egy figura megszületésének, a kísérletezésnek, hanem hogy a legkevésbé sem stresszes. Gondold el: hoz egy színész egy ismeretlen szöveget, együtt tanuljátok, készültök, aztán a színész elviharzik a színházába, és az előadás alatt majd a húszéves súgó kap infarktust.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu