A színház melletti cukrászda teraszán ülünk, amikor berobog Osváth Tibor, és a szomszéd asztaltól felhangzó kérdésre, hogy te most Az üvecipőben vagy A csárdáskirálynőben játszol, nevetve feleli: mindkettőben. Azt hiszem, viccel a két párhuzamosan futó produkciót illetően, de kiderül, hogy nem. – Az asszony összetör után átöltözöm, és mint fényképész és rendőrorvos játszom a Kamaraszínházban a második és harmadik felvonásban. Közben konstatáljuk, hogy nem is kell nagyon sietnie, hogy az operett tapsrendjére is visszaérjen.
Molnár Ferenc Az üvegcipőjének divatja van, mondhatnánk, hiszen néhány hét különbséggel mutatja be két színház. A Vígszínház nagyszínpadán egészen más hangulatot kelt ez a szerelmes történet, mint ebben a meghitt, kamaraszínházi miliőben. Amikor a darabválasztásról kérdezem, Keszég László rendező nem kertel: – Az volt a döntő, hogy ezek a színészek ebben az időszakban ráérnek, számukra kellett darabot találnom. Mivel kevés színész játssza, varázslatokat és ravaszságokat kellett latba vetnünk, hogy megvalósíthassunk. És valóban: a második felvonás harsány lagziját itt a konyhai kiszolgálóhelyiségben töltjük, ám mivel a fontos dolgok úgyis itt történnek, nem hiányzik a zajos mulatság.
A felvetésre, hogy eszébe jutott-e modernizálni a darabot, azonnal nemmel felel. – Én az adott feladvánnyal szeretek megküzdeni. Picit film noiros képek éltek a fejemben: Humphrey Bogart, bő nadrágok, ezért tíz évvel későbbre toltuk a történetet, de ezt még bőven elbírja. Molnár Ferencnél a szerelem nem a béke szigete, a megnyugvás terepe, hanem örök csatározás. De azt akartam, hogy mindezt nagyon finoman mutassuk meg. Nem elegánsan, hanem finoman. – Mi a különbség? – vetem közbe. – Az elegancia is tud drabális lenni. Ha zenei kifejezéssel akarnám megfogalmazni, azt mondanám: sok legato legyen benne. Ezt a darabot általában vad melodrámaként szokták színpadra állítani, óriási, hangos, sikoltó érzelmekkel. Feltett szándékom volt, hogy ugyanezt a hőfokot elérjem, de – hogy egyszerűen fogalmazzak – ne kizárólag ordítozással.
Sipos úr és Irma szerelméről beszélgetünk, mire Keszég László megjegyzi: engem a korkülönbség nem érdekelt, nem is érzem fontosnak ebben a történetben. Felrémlik, amit Sipos mond a végén az egymásra találásukon némileg megütköző tanácsosnak: „Kéremalássan, evvel úgy vagyunk, hogy most még van egy kis korkülönbség köztünk, vagy harminc év. De ez csak most tűnik fel nagyságos uram. Hetven év múlva ő lesz kilencven, én meg száztizennyolc, akkor azt fogják mondani: két öreg ember.”
A délelőtti próbára lassan szállingóznak a szereplők, Rudolf Szonja azonban már fél órával a kezdés előtt jelmezben járja be a színpadot. – Jó ez a fonás, vagy a délelőtti jobb volt? – kérdezi Éder Verától, a színház fotósától. Néhány perc után azzal zárják a diskurzust, hogy nem ez a fontos. – Kicsit rácsavarodtam a témára – teszi hozzá mosolyogva. Azt javasolja, hogy inkább maradjunk a színpadon, már nem szokott visszamenni az öltözőbe, így leülünk a világos, kissé kopott asztalhoz, aminél nemsokára Sipos úr ül majd.
– Irma a saját világában él, nagyon határozott elképzelései, elvei vannak. Nem biztos, hogy az igazi világról, inkább arról, amit magának teremtett. – Lehet ebből boldog befejezés? – Lehet – feleli nevetve. Sipos úr és Irma közt mégiscsak működik valami, hiszen jólesik együtt lenniük a hétköznapokban. Ezt Sipos úr nem ismeri fel olyan hamar, mint Irma, akinek minden vágya, hogy Sipos észrevegye, hogy ők lehetnének egyek. Amikor Molnár Ferenc nyelvezetének nehézségeiről kérdezem, azonnal azt mondja: – Gyönyörűek ezek a mondatok, annyira jólesik kimondani! Szép Ernő, Szomory Dezső és Molnár Ferenc világa közelebb áll a lelkemhez, mint a mai. Szóval én otthonosan érzem magam ebben.
Te nem vagy klasszikus naiva – jegyzem meg kicsit kérdő hangsúllyal. Nevetve felel: – Nem tudom, ezt még nem sikerült kiderítenem. De nagyon örülök a szerepnek, mert Rudolf Szonja sokban hasonlít Irmára. Irma bátrabb, mint én. Én is bátor vagyok, csak nekem több időbe telik eljutni bizonyos döntésekig, cselekvési pontokig. Irma pedig a következményekre való tekintet nélkül teszi, amit helyesnek érez. Jó lenne, ha ilyen lehetnék!
A kezdésig még van egy kis időnk. Árvay György látványtervező látszólag az utolsó simításokat végzi a színpadon. – Ez a kályha még nem végleges, egy másik előadásból hoztuk át, amíg meg nem érkezik a miénk – mondja, ahogyan rápillantok a szembetűnő, fekete darabra. – Mivel ez a dráma realista közegben játszódik, azt akartam, hogy a realizmus megjelenjen a díszletekben is. Ugyan a történet száz éve játszódik, szerettem volna, ha a látvány bizonyos elemeiben a mához közelít. A bútorok egykori szobabelsőt idéznek, de kétoldalról stilizált rácsszerkezet veszi körül a színpadi teret, ezt a nézőknek a fejükben kell kiegészíteniük. A tárgyakat kicsit kifakítottam, hiszen ez egy korban kissé távoli darab. Nem poros, inkább patinás. A por mást jelent a szekrény tetején és egy tokaji aszú palackján – jegyzi meg.
Harsányi Attila Siposa – már a próbán is kitűnik – érzékeny, rejtőzködő alkat. – Ez egy négyéves gyerek, aki maga köré épített egy karaktert. Annyira meg van bántva, sértve, hogy felépítette Sipos Lajos bútorasztalos figuráját. A legtöbb zárkózottnak tűnő emberben ott él egy pofon csapott kisfiú. Ahogyan kezd róla hámlani ez a sok fölvett páncéldarab, úgy tűnik elő a belső énje – mondja már a próba után, a padon ülve. Hogy ez a változás mekkora nehézségekkel jár, az az előadásból is kitűnik. – A harmadik felvonást úgy fogtam fel, mint egy purgatóriumot. Minden fáj, ég, és Sipos a rendőrkapitányságon érti meg, hogy minden tettének, minden mondatnak, ami elhagyja a száját, következménye van. Nem csókolhatsz meg senkit heccből, vagy mondhatod, hogy álljon kurvának. Ez a férfi ott ébred rá, hogy mekkora mocskot kavart maga körül. Pedig szereti ezeket a nőket, Adélt is, csak nem tud jól szeretni.
Aztán elkapja a tekintetét, látszik, hogy már más jár az eszében, alig hallhatóan mondja: – Nem sikerül a harmadik felvonás, nem tudok átlendülni valamin, és ez nagyon idegesít. De talán van még annyi idő, hogy ez helyretolódjon.
Én közben már biztos vagyok benne, hogy ha az előadásban az oroszlán is tud fütyülni, akkor ez is sikerülni fog.
Fotók: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház
